A lányom januárban született, az év legpocsékabb hónapjában. A kisbaba érkezésekor az időjárás tipikusnak volt mondható: a szürke ötven árnyalata az égen heteken át, valamint szünet nélkül hulló takonyszerű izé. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szülés után kb. három nappal egyik pillanatról a másikra összezuhantam, és úgy is maradtam jó ideig.
Félelem és rettegés a gyesen
Az első cirka három hónap totális rémálom volt. Vagy sírtam, vagy kibírhatatlanul szorongtam, vagy mindkettő. Úgy éreztem magam anyaként, mint akit harminc évre ítéltek, hiába tudtam a józan eszemmel, hogy ez baromság, hiszen nemhogy harminc, de már tizenöt év múlva is jobbára teljesen önjáró lesz a gyerek. Iszonyúan nehezen szoktam meg azt is (igazából a mai napig sem), hogy többé nem vagyok a magam ura, hogy folytonos alkalmazkodás, szervezés, lemondás a részem nagyon hosszú ideig még. Én sok szempontból magányos farkas típus vagyok, sokat kell magamban lennem ahhoz, hogy normálisan tudjak funkcionálni, és nagyon megsínylettem, hogy hirtelen gyakorlatilag szimbiózisba kellett kerülnöm egy másik emberi lénnyel. (A második kisbaba érkezésekor jöttem rá, hogy nagy adag hormonális szopatás is volt a dologban: mindkettejükkel úgy jártam, hogy amíg szoptattam, sokkal erősebben szorongtam és rosszabb volt a hangulatom. Az elválasztások után a hirtelen támadt és nagyon erős szorongásrohamok megszűntek.)
Szexi MILF-fé változtam
Egy jó oldala volt ennek az egésznek: életemben nem néztem ki ilyen baromi jól. Mivel alig tudtam pár falatot letuszkolni a torkomon, tejem viszont volt bőven, olyan mértékben olvadtak le rólam a kilók, hogy a szülés után egy hónappal tíz kilóval voltam könnyebb, mint a teherbeesés előtt, ráadásul az 57 kilómhoz két gigászi csöcs járult. Amikor a hathetes kontrollon meglátott az egyébként igen finom úriember, visszafogott nőgyógyászom, így kiáltott fel: “Maga k…a jól néz ki! Hogy csinálta? Írjon róla könyvet, zabálni fogják!”
Aztán lassan tavasz lett, minden kicsit könnyebbé vált, a nap is kisütött, a lányommal egyre jobban összeszoktunk, megismertük egymást. Ő is kezdett többet megmutatni magából az alszik-ürít-eszik-ordít négyesen túl. Ennek örömére vettünk egy házat, aminek belevágtunk a felújításába, mert finoman szólva nem volt alkalmas rá, hogy beköltözzünk egy kisgyerekkel. Tettük mindezt húsz kilométerről odébbről, egy négy hónapos gyerekkel, úgy, hogy mindketten dolgoztunk. (Én anyaként lányom egy hónapos kora óta melózom, a fiam mellett egy percet sem hagytam ki, mert otthonról dolgozom teljes mértékben, vállalkozóként. Egyrészt kellett és kell a pénz, másrészt meg – bár rohadt nehéz így, nyilván – szükségem van a felnőtt elfoglaltságra az öncélú olvasáson kívül is, harmadsorban pedig, ha kivontam volna magam egy évre vagy még tovább, a nulláról építhettem volna fel mindent újra.)
Néhány hónap tehát azzal telt, hogy dolgoztam, gyerekeztem, felújítottam, ügyintéztem, rohangásztunk három város között (a nagymamák felváltva vigyáztak a kicsire, amíg mi felújítottunk). Egy átlagos napom, ha nem egész nap otthon voltam a lányommal, úgy nézett ki, hogy felkeltünk kora reggel, kivittük őt valamelyik nagymamához, irány az építkezés, este vissza, aztán kilenckor még leültem a gép elé fordítani 3-4 órát. Szép idők voltak, de legalább nem volt idő meg energia a vinnyogásra.
Még egy gyereket, most!
Aztán beköltözünk a házba. Úristen, volt külön szobánk! Nem egy szobában nyomorogtunk hárman egy gangos házban! Minőségi hipertérugrás volt ez a számunkra, amit még az sem árnyékolt be, hogy az úgynevezett gyerekszoba akkor még csak nem egészen négy négyzetméter volt (frankón).
Nem is csoda hát, hogy hamarosan úgy éreztem, hiányzik a harctéri idegesség, és felvetettem, hogy vágjunk bele még egy gyerekbe most, mert ha nagyon megszokom, hogy egyre könnyebb az életem az egyre nagyobb (akkor alig másfél éves) lányom mellett, többet az életben rá nem szánom magam a testvérre.
A lányom két és negyed éves volt, amikor az öccse megszületett. Hét héttel korábban, császármetszéssel jött a világra, mert muszáj volt, elfolyt a magzatvíz. 9-es Apgarral szedték ki, de amikor három órával később lemehettünk hozzá a koraszülött-intenzívre, kiderült, hogy összeomlott a keringése, lélegeztetőgépre került, mindenféle fertőzései vannak. Az orvosok semmit sem tudtak mondani, hogy milyen károsodások érhették, lesz-e hosszú távú következmény, semmit. Szerencsére szép lassan azért kiderült, hogy valószínűleg olyan nagy baj – hosszan tartó oxigénhiány – nem történt.
Felgyújtottam mindet
Egy hónapig volt kórházban, ahová minden nap bejártam, vittem a tejet, és benyúlhattam az inkubátorba megsimogatni. Ennyi volt a kontaktus hetekig, aztán már legalább kivehettem megetetni. Amikor hazaadták, két és fél kilót nyomott, annyira gyenge volt, hogy cumisüvegből alig tudott enni, a szoptatás vagy fél évig szürreális volt. Fél perc próbálkozás után lihegett a kimerültségtől. Naponta órákat töltöttem az etetésével, éjjel kétóránként ébredt hosszú ideig, hogy egyen, olyankor is félórás menetek voltak sokszor, aztán másfél-két óra múlva elölről az egész. Ha nem tudott szopni, cumisüvegből kapta a tejet, próbálkoztam szívósan, nem akartam tápszerre átállni, tudtam, hogy neki kétszer akkora szüksége volt az anyatejre, mint egy átlagos babának. De én úgy megutáltam a szoptatást (egyébként is utáltam a hülye szorongás miatt), hogy azt szavakkal nem tudom elmondani. Amikor elválasztottam, a kályhában ünnepélyesen elégettem a szoptatós melltartóimat.
Ötven milláért talán újra vállalnám. Á, nem.
Közben ott volt a nagyobbik, szintén nagyon kicsi, igaz, már bölcsibe járt, de csak délelőtt, mert a testvére érkezése és a körülötte lévő muszáj-felhajtás finoman szólva megviselte. Ja, és persze dolgoztam is, szokás szerint. És az is hamar kiderült, hogy a kicsinek izomtónuszavara van. Onnantól kezdve pluszprogramként bejött a Pető Intézetbe járás heti egyszer, a heti két babaúszás, aztán a Dévény-torna a közelben, amikor a Pető már nem volt tartható (érjen be ön reggel fél kilencre a Dunakanyarból úgy a folyó túlpartján lévő intézetbe, hogy előtte még a másik gyerekét is eljuttatta valahogyan a bölcsibe, feltéve, hogy a gyerekek apja már reggel fél hatkor elment dolgozni). Nyolc hónapos volt a fiam, amikor megfordult, odáig semmi. Aztán három hét alatt kúszott, mászott, majd felállt. Azóta mindent behozott, senki meg nem mondaná, hogy koraszülött volt, és micsoda küzdelem volt az első év vele, minden téren. De én többször megpróbáltam beárazni magamban azt az első tizenkét hónapot, hogy vajon mennyiért csinálnám újra. Hát, ötvenmillió alatt el sem gondolkodnék rajta, és ezt egy építkezés kellős közepén is határozottan így gondolom, pedig per pillanat százezer forint talált pénznek is nagyon tudnék örülni.
Én úgy vagyok már a csecsemőkkel, hogy szépek, aranyosak, de otthonra már nem kellenének. Megnézegetem őket, kicsit elérzékenyülök, hogy az enyéim már milyen nagyok hozzájuk képest, aztán szépen visszaadom őket az aktuális anya kezébe, és magamban örülök, hogy én ezen már túl vagyok.
