Szikla, jég, hó, ember

Másnap reggel mégis a gleccseren kaptattam. Széles hasadékok és a lehullással fenyegető jégcsapok alatt vezetett utam a beszálláshoz. Térdig süllyedtem a hóban, ahogy megálltam, hogy szemügyre vegyem áldozatomat. Azt hiszem, lesz pár hely, ahol majd el kell töprengenem, gondoltam, majd tovább szuszogtam a meredek hólejtőn. Jó óra múlva pillantottam meg a sziklafalakat. Ridegen de hívogatóan bámultak le rám. Néhol hágóvasak ejtette karmolásnyomok mutatták: volt már előttem, akik betört birodalmukba.

Szeretek a kőhöz érni. Nem csak a mozdulatok szépségéért, de megtapintani és eggyé válni, hogy aztán elinduljak felfelé, valami más irányába. Idegen érzés kúszott végig rajtam, ahogy mászni kezdtem. Hiányoztak a mászó-társ által megkívánt, ezerszer begyakorlott mozdulatok. A beülőmön néhány dolog csüngött magányosan.

Az útleírást betéve tudtam, ezerszer átnéztem a fal fényképét, és már vártam a további útirányt kijelölő, hosszú, jellegzetes repedést. A kusza kőhalmaz egy ideig nem sok támpontot adott. Jobb híján megpróbáltam az úttörők szemével nézni a vidéket: merre adja magát az út. Megnyugvás töltött el, mikor megpillantottam a repedést: nem tértem hát el a helyes iránytól. A mászás nem volt nehéz, de kitett, és gyönyörű. Egy pillanatra még nézelődni is megálltam, hiszen nem lóverseny. Messze elláttam. Jó volt felfedezni az Alpok ismerős csúcsait, az ég színének változását viszont annál kevésbé. Az utóbbi sem tudta kitörölni belőlem az örömöt, ami minden lélegzetvétellel és mozdulattal egyre teljesebbé vált.

Elmélkedésem és álmélkodásom a kellemes repedéssel együtt ért véget. Csinos kis áthajlás, a kulcspont maga. Az áthajlás fölé kukucskálva szűk repedéssel néztem farkasszemet. Alig fértek bele az ujjaim. Egy kisebb friend behelyezése után már bátrabban osontam tovább, és bár kételkedtem a bakancsom alkalmasságában, készségesen együttműködött. Néhány ősrégi konzervdoboz egy hajdani bivakhelyről árulkodott.





A hólejtőre időben értem fel, de rögtön meg kellett állapítanom, hogy az hosszabb a számítottnál. Érezni kezdtem a fáradtság első jeleit, számoltam a lépéseimet. Húsz lépés, légzés, számolás. Húsz lépés, légzés, számolás. Fenn vad, jeges szél fogadott. Legalább a szikladzsungelt már magam mögött tudom – gondoltam. Előregörnyedve haladtam, és közben megpróbáltam kitalálni a soron következő szakasz, a jeges rész mikéntjét. Jobbra kellene mennem, megkerülve a kőtömböt? Nem, gyerünk egyenesen! Aztán mégis bevillan: a kerülő út visz a célhoz.

A meredek jégmezőn nem akadt pihenőhely, nyomni kellett, a vádlim fájdalmasan égett. A hágóvas fogai biztosan tartottak a síkos felszínen. Lépés lépés után következett, és először éreztem magam egyedül a mászás során. Egyszerre észrevettem, hogy a lejtő már szinte függőleges, kíváncsian lenéztem, de csak rövid pillantással nyugtáztam a mélységet. Egy rövidebb jég-boulder vezetett a szűk folyosóba, aminek végén volt a kiszállás.

Délután négy óra. Egyre sűrűsödő köd. Ezerkétszáz méter alattam. Havazik. Az idő végérvényesen rosszra fordult. A kihalt felvonóházban csattogok. Ücsörgök a liftben s lassan himbálódzok lefelé. Az ürességet keresem magamban, amiről mindenki beszélni szokott. Aztán kiérünk a ködből, és rám is süt a nap.