K. Eszter, legszebb álmaiban, egy fodrászüzlet illatfelhőiben állt, pontosabban lebegett, körülötte a vendégek csak az ő avatott beavatkozására vártak, hogy átváltozzanak, megszépüljenek.
Eszter azonban a hajfestékkel vendégként került kapcsolatba először: barna helyett szőke szeretett volna lenni egy időre. Az is lett, aznap délutánig, estére azonban a bőre lilásvörössé változott, éjfélre fánknyi méretűre dagadtak a fülei, reggelre merő seb volt a feje.
Az ügyeletes orvos vénás injekciója, a tabletták is csak napok múlva segítettek, de mire Eszter visszanyerte korábbi állapotát, már nyilvánvaló volt: allergiás a hajfestékre. Márpedig egy fodrász, még ha kesztyűben dolgozik is…
Eszter tehát pincér lett. Kozmetikumot alig használ, s ha megőszül majd egyszer, azzal ugyanúgy meg kell barátkoznia, mint a pályamódosítással.
Ha Z. Lászlónak az általánosban arról kellett fogalmazást írnia, mi lesz, ha nagy lesz, Laci habozás nélkül két oldalt is megtöltött a kutyakiképzők munkájáról szóló méltatással. Mindent, amit kutyaiskolákról, rendőrkutyákról tudni lehetett, azt ő megtanulta, habár a másfél szobás panellakásban nem is gondolhatott rá, hogy saját kutyája legyen. A kis szoba falát azonban kitapétázta imádott németjuhászaival, s a rendőrnapokon a kutyás rendőrök nem tudták magukról, levakarni az érdeklődő gyereket.
Lacinak hamar rá kellett ébrednie, hogy épp azokra a lényekre allergiás, amelyek között az életét akarja eltölteni. Ha csak a közelébe került is valamelyiknek, álmatlanul foroghatott éjszaka. Mintha a lepedője szőrcsomókkal lett volna beterítve, viszkető kiütéssel lett tele a teste, végül már levegőt is alig kapott.
A fiú most gimnazista. A jelentkezési lapján a Rendőrtiszti Főiskola szerepel majd, mondja, mert hát nem csak kutyás rendőrök vannak. De a kutyakiképző iskolának a tájékát is igyekszik elkerülni majd. Nem annyira a kiütések miatt – inkább szívfájdalomból.
F. Ágota gyerekkori álma volt, hogy tanító legyen. Családjában legendák éltek a nagypapáról, akinek keze alól a tanyai iskolából úgy kerültek ki a nebulók, hogy felnőve mindegyikük rendszeresen visszajárt látogatóba. Megesett, hogy egész osztálytalálkozókat tartottak a körtefa alatt, a kertben. S habár ezeken Ágota – lévén, hogy meg sem született még – nem lehetett ott, a tanyán felnőtt szülei emlékeiből szépen összerakta a múltat, és mindenképpen a nagypapa nyomaiba akart lépni.
Elvégezte az ehhez szükséges iskolákat, s habár tanyasi intézményt már nem talált, egy apró, alig nyolcszáz lelkes települést választott magának a pályakezdés színteréül.
Amint először érezte, hogy alighanem boldog lesz itt, érzett valami mást is. Az első, végigbeszélt tanítási nap után fájni kezdett a torka. Azt hitte, a megerőltetéstől van, gondolta, kevesebbet kell használnia a hangszálait. Később, hogy a torokfájás egyéb kellemetlen tünetek kíséretében az elviselhetetlenségig fokozódott, kiderült, hogy a városban felnőtt Ágota allergiás a falura. Az ablakok alatt virágzó akácra, a szénaillatra, a tehénistálló szagára, mindenre, ami a falusi élet elengedhetetlen velejárója és tartozéka.
Ágota most lakótelepi iskolában tanít. Szereti azt is, de – mint meséli – az életében mindig lesz egy betöltetlen űr az álmai helyén.
