A továbbképzés jelentősége amúgy is egyre nő a pszichológiai és pedagógiai tevékenységen belül. Nemcsak a ráfordított idő növekszik, de a mindenkori tananyag is komplexebbé válik, és több pénzt is fordítanak rá. E téren azonban a legjelentősebb változás a nemzetközivé válás. Kétszeresen is. Hiszen amellett, hogy a dolgozók változtatják helyüket, a képzési módszerek is utaznak – elsősorban Amerikából a világ majd minden tájára.
S ez az a pont, ahol két kérdés is felmerül:
1. Létezik-e egy kultúrától független legjobb módszer az emberek képzésére?
2. Létezik-e egy olyan módszer, amellyel fel lehet készíteni az embereket egy számukra idegen kultúrában való hatékony tevékenységre?
Az első kérdésre „nem”-el kell felelnünk. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a továbbképzési módszerek hatékonysága kultúrafüggő. Európában az előadásszerű képzéseket részesítjük előnyben, az amerikaiak ezzel szemben inkább a részvételre épülő módszereket kedvelik. (Meg kell azonban jegyezni, hogy az Európában oly kedvelt előadásos módszer hatékonyság szempontjából igen rossz helyen áll: csupán 10%-os az eredményessége, míg a részvételre épülő módszeré 90%-os!)
Ráadásul az nem elég, ha a tananyagot egyszerűen lefordítják, arra is figyelni kell, hogy az anyag az adott kultúra nyelvén szóljon. Szerencsére van néhány olyan módszer, amelyek – persze gondos adaptáció esetén – a világ minden táján segíthetik a vezetők és beosztottak fejlesztését. (Ilyen például a Gordon tréning.)
A második kérdést sokkal egyszerűbb megválaszolni: nincs egyetlen ilyen módszer, módszerek sokasága létezik, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy az emberek érzékenyebbé váljanak a különbözőségek iránt, és észrevegyék a „másfajta” értékeket és szépségeket.
