Ha azonban a tükörbe nézve továbbra is inga módra lengedez a tokánk, a nadrágunkról pedig a holdrakéta szökési sebességével pattognak a gombok elfelé, s a fürdőszobai mérleg hangos reccsenéssel megadja magát, miután a mutató a vörös tartomány szélső értékén kiakad, nincs más hátra, bele kell kezdenünk az önsanyargatásba!
Ha vidéken élünk, egyszerű a dolgunk: szereljük le a radiátorokat, adjuk el ócskavasnak, és állítsunk be sparheltet az összes szobába. Hogy ezek fűtsenek is, ahhoz mindennap fel kell darabolnunk egy köbméter vasúti talpfát. Ha beiratkozunk karateedzésre, nemsokára kisbaltára sem lesz szükségünk.
Ha fővárosban lakunk, olcsón tréningezhetünk: bármikor futhatunk az egyre ritkuló BKV járatok után. Sikerélményünk is lehet: a reggeli csúcsforgalom idején laza kocogással lesprintelhetjük a hetes buszt, és előbb érhetünk a Keletitől a Ferenciek terére, mint az alsó lépcsőn utazó ismerősünk, aki matricaként tapad az ajtó üvegére, és olyan lapos leszállás után, mint a legmodernebb számítógépes monitor.
Ám ha igazán elegánsak akarunk lenni, látogassunk el egy fitneszközpontba! Ne ijedjünk meg, szokták mondani, senki nem foglalkozik vele, hogy nézünk ki, és azon sem ütközik meg a közönség, hogy az első napi maximum teljesítményünk két felülés és három törzsfordítás, kezünkben két darab másfél kilós súlyzóval.
Csakhogy ez nem igaz: a fitnesztermekben igencsak megy a stírölés. Fel-alá ugráló, szinte önálló életre kelő muszklikkal, esztétikus, V-kivágású, domborodó trikókkal – rajtuk esztétikus, V-alakú izzadságfoltokkal – mi lehetünk a terem királyai. Addig azonban hosszú az út: többek között rá kell fanyalodnunk a középkori inkvizíciós vallatóeszközökre (és egyben csúcsmodern részecskegyorsítókra) emlékeztető, krómosan csillogó kondigépekre, melyekről első látásra fogalmunk nincs, mire valók, hacsak nem hiperűrugrásra egy távoli galaxis felé.
Így eshet meg – ahogy ezen sorok szerzőjével is –, hogy ha nem vesszük igénybe a terem személyi edzőjének segítségét, könnyen felakaszthatjuk magunkat ruhánknál fogva a hát-és karizomfejlesztő gépre, és széles körben váltunk ki megrökönyödést, amikor véletlenül egy gepárd sebességéhez állítjuk be a futószőnyeget, mire az rövid úton a falhoz ken bennünket.
Azzal biztatnak, hogy néhány alkalom után már egyenesen várni fogjuk az edzést, annyira hiányozni fog a testmozgás. Aki ebben nem hisz – sokan vagyunk így –, másfajta edzést is választhat magának. Ott van például a squash – a fallabda. Fallabdázásnál már magunk vagyunk, meg a partnerünk, akinek a kiválasztásánál egyetlen szempontot érdemes figyelembe venni: álljon velünk egyazon a szinten mind erőnlétileg, mind technikai tudásban.
Hosszú ideig keresgéltem, mire ráakadtam erre az emberre, de sikerült. Néhány hete elkezdtük a módszeres fallabdázást, és minden remekül stimmelt, mivel erőnlétileg egy nulla volt, és mint minden rendes férfi, mélyen megvetette a sportot, már ha neki kellett csinálnia, nem pedig csipszet eszegetve a tévé előtt óbégatni, hogy „Lőjél már, Miriuta!”
Első alkalommal természetesen mentőt akartunk hívni, de a többi testépítő is aggódva méregetett minket. Mint két főtt rák, úgy üldögéltünk az egyórás ütögetés után, lábunknál kis tócsába gyűlt a kiizzadt verejték, a légszomjtól pedig a búvárok mélységi mámorához hasonló, eszméletvesztéshez közel álló állapotba jutottunk. Azóta viszont…
Olyanok vagyunk, mint Taróczy Balázs, fénykorában. Trükkösen a sarokba ütögetünk, hogy a másik véletlenül se tudja visszaadni a szervát és lecsapjuk a magas labdát, meg néha egymást. Egyvalami zavar egyelőre: a hátsó fal átlátszó plexi, mögötte pedig időnként elképesztő domborulatokkal rendelkező lányok sztep-aerobikoznak, nyújtanak, edzenek, amikor pedig lemennek hídba, rendszeresen elvétjük az ütéseket. De most már nemcsak ezért hiányzik a mozgás, ha kihagyunk egy alkalmat. Tényleg jót tesz, bár az elmúlt hónapban két kilót híztam, mert sokkal jobb lett az étvágyam is. És egy pohár sör is jobban esik, közvetlenül az edzés után.
