Miért utálom a kínai cirkuszt?

Közben másznak egyre följebb ezen az ingatag tornyon olyan magasra, hogy megfájdul a nyakam, ha követni akarom őket a tekintetemmel. Itt én szundítok egy órácskát, majd a kakofonikus zenére felriadva kinyitom a szemem és azt látom, hogy még mindig csak rakják azt a tornyot. Megkérdezem a mellettem ülőt, hogy ez másik mutatvány-e, de ő felvilágosít, hogy ez biz még az, amit elkezdtem nézni, mielőtt horkoltam, és hogy pszt nézzem csak milyen csodálatos.

Uszkve két-három emberöltővel azután, hogy elkezdődött a szám, a gumitestű hölgyek copfot fonnak a testükből, esetleg egy másik tornyot egyensúlyoznak a pisze orrukon, mindenki tapsol, végre mehetünk haza. Minden elismerésem a teljesítménynek. De akkor miért utálom? Amatőr lélekbúvárként azt tanultam, hogy ok nélkül az kelt az emberben erős ellenérzést, amit vagy elfojt magában, vagy éppen tökéletesen hiányzik belőle, és az emiatt érzett irigység kelti a dühét. Viszonylag rövid önvizsgálat is elég ahhoz, hogy rájöjjek, nem fojtok el magamban semmiféle vágyat az iránt, hogy órákon át pepecseljek valamivel, amin azután kitörhetem a nyakam. Talán irigy vagyok?





Vegyük csak számba, mi kellene ahhoz, hogy én is az égboltot karcoljam a mutatvány csúcsán. Kitartás, türelem, pontosság, gyakorlás, tehetség. Bevallom, ezek a tulajdonságok csak foltokban lelhetők fel bennem. Talán ezért vagyok annyira a kínai cirkusz ellen. Meggyőződésem, hogy nem csak én vagyok így. Manapság ezek a tulajdonságok nem túl divatosak. Jó lenne, ha gyermekkorban oltásban megkapnánk, mert a nagy rohanásban nincs idő ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozni. Pedig ezeknek a tulajdonságoknak hasznát látjuk a hétköznapokban. Akinek nincs ideje edzeni, annyit dolgozik, csodálkozik, ha fülébe jut, hogy azért nem kapott meg egy munkát, mert volt nála esztétikusabb jelentkező.

Akinek nincs kitartása saját magához, hogyan is lehetne kitartása bármi máshoz. Nem vallja be soha senki, hiszen diszkrimináció lenne, de bizonyos pozíciókat ma már lehetetlen elérni túlsúlyos testtel, ápolatlan hajjal, egészségtelennek tűnő bőrszínnel, vagy fogakkal. Ne sajnáljuk az időt magunkra. Ha elégedettek vagyunk a tükör előtt, az látszik rajtunk, és megítélésünkre is kihat. A saját testünk felépítése is olyan, mint a cirkuszi széktorony építése. Sok időt, verejtéket, kitartást kíván, de a végén: Meghajlás, puszi és kész…