Nyögvenyelõs kezdés után meggyõzõ suhanás

Néhány évvel ezelőtt egy újpesti albérletből már sikerült hasonlóan elindulni. Akkor a legnagyobb előkészületet az jelentette, hogy a többi lakót felkészítettük, ha valaki keresne, futni mentünk. Ezután sikerült mintegy nyolc percet lefutni, legalább 10 lihegő megállással, keringési összeomlással, hiperventilációval, majd a játszótéri padon a tapasztalatok levonásával: utálunk futni.


Évekkel később…

A kiindulás: egy profi edzésterv. Szerintünk bénáknak szól, az valószínűleg csak kedves megfogalmazás, hogy nem annyira edzetteknek, esetleg kicsit túlsúlyosaknak.
A helyszín: a Margitsziget kevésbé frekventáltabb pontjai, hogy a heti kabaréból kimaradjunk.
Első nap: hatszor egy perc futás. Első tapasztalat: egy percig futni könnyű. Hatodik tapasztalat: a hatodik egy percnél tüdőd maradékát is kiköpöd, majd éppen lejár, mielőtt összeesnél, és azzal a tudattal állsz meg, hogy hiszen ezt lefutottad. Különös: a hátfájás elmúlt.






Két nappal később…

A lendület töretlen. Már egy-két bokor takarásával is megelégszünk. Kellene viszont egy másik óra. A divatos női karórákon nehéz egy percet mérni. Főleg rázkódva.
Remek előrelendítő erő a már régebb óta futók gyönyörűen kidolgozott lábizomzatait nézegetni, ahogy távolodnak. Álmok, ábrándok.



A második hét…

Ki gondolta volna, hogy két percet futni ennyivel nehezebb. Szinte feladjuk a küzdelmet. De kitartunk, hiszen különben pudingok leszünk. Nem beszélve taktikánkról, hogy futásunknak akkor hírverést csaptunk, hogy igencsak kínos lenne a második héten abbahagyni. Ezt mégsem lehet, kemény, sportos lányok vagyunk. Szép karórával, bordó fejjel. Ha a lihegést sikerülne trendi kelléknek elkönyvelnünk, minden tökéletes lenne.


Egy hét múlva…

Eltévedtünk a Szigeten. Megpróbáljuk ezt annak javára írni, hogy már ismeretlen messzeségekbe futottunk el. Valószínűleg sokkal inkább az elborult tekintet lehet a bűnös. Sebaj, szép tavat láttunk, kacsák sajnos nem voltak. De megy a három perc, és nem értjük, ez hogy történhetett.


Egy vasárnap…


Már rég kinéztük a 3,6 km-es futótávot, de realitásérzék is van a világon. Meg 2 km-es gyaloglótáv. Az óvodások és a seniorok között próbáljuk valamelyik csoporthoz álcázni magunkat. Több-kevesebb sikerrel. Legközelebb gyereket is viszünk alibinek. Addig azt mondogatjuk magunknak, hogy csak négy hete kezdtük, és már el is dördül a








rajtpisztoly.

Sétálunk. Az egy kis dombra lecsücsülés helyett kicsivel később mezőnyből kitörésképp futni kezdünk. És futunk.
Száguldunk, suhanunk, könnyedén, légiesen kapkodjuk a lábainkat. (Hogy ez külső szemlélő számára is így nézett-e ki, arra szerencsére nincs tanú.

A nézők bíztatása nagyon jól jön, amikor már a magunk és a táv végét járjuk. Közben becsatlakoztunk a 3,6 km-es futótáv hősei közé, és próbálunk úgy tenni, mintha mi is ennyit tettünk volna meg. Az illúzió teljes.


Néhány héttel később…

A rajtszám a hűtőn bíztat, és a most már meggyőződéssel megvásárolt futócipőbe invesztált összeg sem engedi, hogy feladjuk. De már nem is akarjuk. Immár emelt fővel, kihúzott derékkal, szabályos karmozdulatokkal tesszük meg a négy km-es távot. Egy kisebb lazító sétával a közepén. Igaziból.
Pedig tél van…


Találkozunk márciusban a Vivicittán!!!