Krónikussá szelídült AIDS

– Napra tudom, 1988. október 27-én mondták ki az orvosok, hogy fertőzött vagyok. Akkor új időszámítás kezdődött az életemben – mondja a harmincas éveiben járó nő az egyik kórteremben, ahol két ágy, infúziós állványok, az életmentéshez szükséges berendezések csatlakozói jelzik, itt időnként küzdelem zajlik az életért. Ha nincs baja, háromhavonta jön az ambulanciára, hogy ellenőrizzék állapotát, és megkapja a nélkülözhetetlen gyógyszereket.

– Volt egy barátom, jól kijöttünk. Már az esküvőt tervezte, amikor a kapcsolatunk hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. Nem értettem, mi történt. Hosszas kérdezősködés után az édesanyja elmondta, a fia vérzékeny. A harminc hemofíliás közé tartozik, akik a vér biztonságos szűrése előtti időben vérkészítménnyel kapták meg a hepatitisz C és a HIV-fertőzést. Sohasem mondta, hogy beteg, és sohasem védekezett. Nekem akkor fogalmam sem volt róla, mi az AIDS. Amikor megtudtam, csak annyit kérdeztem: és akkor mi van? Majd megoldjuk! Annyira így gondoltam, hogy munkahelyi főnökömtől kértem segítséget, mert a cég, ahol dolgoztam, gyógyszerkísérletekkel is foglalkozott. Ma már tudom, miért néztek rám olyan furcsán. Azt azonban még mindig nem értem, miért kellett mondvacsinált indokkal felmondani – mondja, én pedig tudom, hogy ilyen, és hasonló történetek miatt vallják azt a Szent László Kórház immunológiai osztályán, hogy a normál életben a fertőzött titkolja el a baját.

– Amikor elmentem a Karolina útra, anonim szűrésre, negatív lett a leletem. Boldog voltam, hittem, hogy tolom én még erre a babakocsit… Aztán figyelmeztettek: korai az öröm. A következő vizsgálatok igazolták, fertőzött vagyok. A barátomat nem izgatták a történtek, fél év múlva szakítottunk – sóhajt, majd folytatja: – Megfogadtam, történjen bármi, nem teszem azt, amit ő tett velem. Elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább, most mi lesz? Lesz-e valaha családom? Születnek-e gyerekeim? Bár nem vagyok vallásos, de az emberek szeretetében hiszek. Talán ez segített, mert úgy érzem, csoda történt velem. Megismerkedtem valakivel, akinek az első randevúink egyikén elmondtam, HIV-fertőzött vagyok. Életem leghosszabb fél órája volt. Egy kukkot sem szólt, csak bámult maga elé. Aztán megfogta a kezem, és azt mondta: „Felnőttek vagyunk. Megoldjuk valahogy!” Ma ő a férjem – mosolyodik el, majd hosszan beszél arról, hogy a gyógyszerei mellett a párja szeretete és kitartása az, ami életben tartja.
A házaspár ismeri a betegséget, s mindazt, ami vele jár, ezért vigyáznak egymásra. Ha az asszony megvágja az ujját, maga köti be, de ha nincs nyílt seb a szájában, nyugodtan isznak közös pohárból, esznek egy tányérból. A biztonságos házasélet érdekében azonban gumióvszert használnak. Mondhatnánk, hogy a nő, a fertőzés tényét leszámítva szerencsés, mert van férje, munkahelye, ahol tudnak a betegségéről, és átérzik a problémáját. Persze, neki is van rossz tapasztalata, mivel az egészségügy dolgozói többször is megalázták.

– Néhány éve nagyon beteg voltam, alig bírtam lábra állni. Jöttek a mentők, de nem értek hozzám, amikor megtudták, hogy fertőzött vagyok. Egy másik alkalommal azonnali műtétre volt szükségem, amit az egyik budai kórházban el is végeztek. Az orvosok, a nővérek kedvesek voltak, tették a dolgukat, ám amikor néhány nappal később megjött az osztály egyik magas rangú doktora, ő azonnal át akart szállíttatni a fertőzőkórházba, mondván, HIV-esek ne rontsák ott a levegőt… – említi szomorúan, én pedig arra gondolok, hogy legalább az egészségügyben illenék tudni, miként fertőz a vírus.