Kevés dolgot élveztem annyira, mint az önfeljelentést. Vadul elmerültem a műfajban, vadul és álmodozva: éppen az életemet találtam ki. Felelősséget nem éreztem, szempontjaim szépészetiek voltak, cinikus nem voltam. Elolvasván, máris, mintha szinte lökdösnének befelé azon a bizonyos virtuális kapun.
Legbensőbb titkok a hálón
Várakozás közben próbálom külső jegyeiben is elképzelni a nőt, akinek mindennapjairól, szerelmeiről, gondolatairól, sőt, szexuális életéről valószínűleg már többet tudok, mint a legjobb barátnőméről. Elolvastam ugyanis a naplóját. Ahogy mindenki elolvashatja, csupán rá kell kapcsolódnia az internetre, oda, ahol az embereknek nem nevük, hanem nick-jük, azaz netes becenevük van. Szó sincs már ágy alatt bújtatott könyvecskékről, a legbensőbb tikok őrzőiről: a világba küldött szavakba és lelkekbe botlik az ember minden kattintásnál.
Myreille. Ezen a néven ír a lány. Az élete olvasásával töltött néhány óra egészen határozott képet alakított ki bennem a várható vizuális élményről is. Mindenképpen magas, inkább vékony, nagyon nőies. Furcsa, hogy a leírt szavaknak legtöbbször van valamiféle ideál-sztereotípia felé torzító hatásuk, már ami az írójuk képzeletbeli külsejét illeti.
A naplóolvasást a legutolsó, azaz a tegnapi bejegyzéssel kezdtem, így először az exférjével való véletlen találkozás megrázó élményéről értesültem. Néhány kattintás, és máris ott jártam az archívumban, ahol végigkövethettem egy lány fájdalmas szembesülését azzal a ténnyel, hogy még friss házassága a párja és saját barátnője egymásra találásával végződik:
2002. július 25. (
) Május 19-én lehúztuk egymás ujjáról a gyűrűt, ugyanolyan titokban és mélységes szertartással, mint ahogy felhúztuk, és én azóta nem tekintem magam a feleségének
Elválásunk fő oka, hogy ő teljesen szerelmes volt a legjobb barátnőmbe, mikor feleségül vett
Egyszerre veszítettem el életem két legfontosabb emberét.
Innentől kezdve pedig, nincs rá jobb szó: az Élet. Szenvedések, örömök, férfiak, barátságok, filmek, zenék
Öncélú hangulatjelentések a boldogság és a szomorúság szétszakító kettősségéről, és ésszel megállított, félbemaradt mozdulatokról, napról napra.
Myreille belevágott
Középmagas, szőkésbarna, rövid hajú lány viharzik felém a teázó asztalai között szlalomozva, fülig ér a szája. Nem címlaplány, de valami megkapó szépséget kölcsönöz neki az arcáról sugárzó, és a néhány nappal ezelőtti sírós bejegyzéseit meghazudtoló derű. Olyan az egész jelenség, mint egy tűzijáték: színes, vidám, határozott és pattogós.
Azonnal beszélni kezd, úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig a másikról birtokolt információk tekintetében egyértelműen én vagyok előnyben.
Amikor megkérdezem, mit csinál mostanában, jókedvűen, csipetnyi büszkeséggel a szemében válaszol:
Eredetileg közgazdász vagyok, most is egy irodában dolgozom, de nemrég megkerestek egy magazintól, nincs-e kedvem hozzájuk írni. Olvasták ugyanis a blogomat, és nagyon tetszett nekik. Nekem pedig volt kedvem hozzá. Már meg is jelent néhány cikkem.
De nem csak ezt köszönheti annak, hogy másfél éve naplóírásba fogott az interneten.
Azt mondja, az egész a válás után kezdődött. Előtte is vezetett ugyan naplót, de a hagyományos, kézzelfogható fajtát. Csakhogy a kis könyvet, amelyben az addigi élete volt, örökre elrakta.
 |
Így született tehát Myreille. Az egyik hírportálon olvasott egy cikket a blogokról, és belevágott. Aztán a kilók lassan fogyni, az emberek pedig gyűlni kezdtek körülötte, a netről, és a való világból is, majd idővel az egyik már hozta magával a másikat. Most is türelmetlenül kapkodja a pincér után a fejét: újabb találkozóra kell sietnie.
Ma már sokkal több személyes kapcsolatom van mondja, miután kihörpintette az epertea utolsó cseppjeit. A blogírás lényege viszont továbbra is az öncélúsága maradt számomra. Azzal, hogy összerendezem a gondolataimat, és leírom a véleményem dolgokról nap mint nap, egyre tisztábban látom önmagam.
