Beléd rúgtak? Vágj vissza!

Egy kis utcában lakom, ami annak ellenére, hogy elég szűk, nem egyirányú. Ráadásul kétirányúságára elég sok jel is utal. Már lekopott szaggatott csík a közepén, egy lámpa azoknak, akik kijönnének az utcából, és persze az egyirányúságot jelző tábla hiánya. A magamfajta naiv fiatal lány azt hihetné, hogy ez elég ahhoz, hogy a környéket nem ismerők legalábbis gyanakodni kezdjenek, hogy itt jöhet valaki szembe.

Mégis, kb. hetente egyszer, de néha többször is megtörténik, hogy a kisméretű autóban ülő lányt ordítva minősítik más, általában nagyobb autók vezetői, összes felmenőit belefoglalva, anatómiai ismertetést nyújtva, és azon töprengve, miért is jön szembe. Igazán nem akarok előítéletekkel élőnek tűnni, de egy idő után nem tud nem feltűnni, hogy az ordítozók túlnyomó többsége 50 körüli férfi.

Mit is csinál ilyenkor az ember lánya? Én például szívem szerint kipattannék az autómból, kiszállítanám az ordítozót vezetőüléséből, majd körbevinném a környéken, és megkérdezném, pontosan milyen jelek mutatnak szerinte arra, hogy az utca egyirányú, és én voltam figyelmetlen. Ez egy teljesen logikus és civilizált eljárásnak tűnne szememben, melyben ráadásul én megőrizhetném a civilizált viselkedés látszatát, és a másik fél ezentúl jobban figyelne. De akkor miért érzem úgy, hogy nem működne?

Választhatnám a másik megoldást: vegyük át a hangnemet, és akár a tőle tanultak alapján nyújtsunk hasonlóan részletes anatómiai körképet róla és az ő felmenőiről, igazságunk biztos tudatában. Ez annyiban segíti lelki jólétünket, hogy legalább nem hordozzuk a dühöt magunkban, hanem a remek visszavágás megnyugtató tudatával hajthatunk tovább. A probléma csak akkor jelentkezik, ha később, az eufória múltán belegondolunk, hogy bizony ugyanúgy kivetkőztünk magunkból, mint a konfliktus kiváltója.

Mit tegyek? Legyek akkor igazi úrinő, aki rezzenéstelen arccal, az igazság büszke tudatában egyszerűen otthagyja az agyvérzésközeli állapotba került másik autóst, hogy dohogjon magában? Hát így a méltóság valóban megmarad, de másnap reggel ismét összefuthatunk ugyanazzal. Arról nem beszélve, hogy méltóság ide vagy oda, a jogos düh bizony ottmarad az emberben, akár egésznapos rosszkedvet is okozva.

Hogy mi a megoldás? Hát természetesen az, hogy civilizáljuk az összes embert. Ja, hogy ezt nem lehet? Nagy kár. Akkor a választást mindenki vérmérsékletére bízzuk, egy azonban biztos: ha magadba nyeled a haragot, csak magadnak ártasz vele. Így hát, ha éppen nem 120 kg-s a másik sofőr, és dobermann sincs a hátsó ülésén, érdemes elbeszélgetni vele. Sok sikert!