A Magyar Televízió álom(?)kalitkája

A Szabadság tér közelében migrén funkcióra kapcsolt az agyam, az épületen belül pedig azt számolgattam, hány nap múlva szabadulhatok e horrorkomédiából … Azóta is záporoznak a kérdések: Miért nem használtad ki, hogy (némelyek) ismerik az arcodat? Miért szalasztottad el a képernyős karriert?

No, itt az útelágazás… Szó sincs arról, hogy bármelyik irányt elítélném, de csaknem háromévi MTV-s „részvétel” után talán megpróbálkozhatom a „versenyzők” kategóriákba sorolásával.

1. Sokaknak édes mindegy, miért, csak nézzék, hallgassák őket minél többen!
2. Mások – bár kifejezetten fájdalmas számukra az adott produkció – jó arcot vágnak, mert nem hagyják elveszni azt a fél százaléknyi esélyt sem, amely azzal a reménnyel kecsegtet, hogy egyszer (talán) majd megvalósíthatják azt, amire vágynak.

Amúgy minden tiszteletem az övék, és szurkolok nekik! A többségük a türelmen kívül rendelkezik egy különleges képességgel (képtelenséggel?) – tudatosan lép túl olyan munkahelyi élményeken, amelyek miatt az ember naponta verhetné falba a fejét… Én – a lehetőségekhez mérten – megpróbáltam kívül maradni, azaz tisztes távolból megkönnyezni-megmosolyogni az eseményeket. Az ilyesféle mondatokat már meg sem hallottam: „aki a feltételeket nem kívánja elfogadni, annak nem kötelező a Magyar Televízióban dolgozni!!”. Amikor értesültem a néha képtelen „hatékonyságnövelő projektekről”, mindig valami szépre, jóra, komolyra próbáltam gondolni, ami valószínűleg valahol, másutt vár rám…