A BKV-élménypark

Fontos missziónkhoz történelmi kiindulópontot választottunk: az amfiteátrumnál kezdtük utunkat, legott kellemetlen élménnyel. Budának ez a része az irodaházak és lakótelepek árnyékában csak nevében ó, mégis hiába kerestük azt a modern szerkentyűt, melyet jegyautomatának hív a pórnép, s így, rútul becsapva, bár lett volna némi alapunk arra, hogy a mulasztást elverjük a BKV hátán egy lógás formájában, keresgéléssel kezdtük napunkat. A Kolosy térig gyalogoltunk, ahol automata szintén nem leledzett, egy kövérkés trafikos viszont igen, a hozzá tartozó trafikkal együtt. Bölcsen több jegyet is vásároltunk , darabonként 145 forintért. Jaj, mi lenne a BKV-val a trafikosok nélkül?

Pár percig ácsorogtunk csak a megállóban, bódénak, padoknak, esőtől védő tetőnek híre-hamva nem volt, az öregek a botjukba kapaszkodtak, a háziasszonyok bevásárlószatyraikba. Mi a reménybe, hogy ez így nem mehet sokáig, előbb-utóbb történnie kell valaminek.
Hamar megjött az ezeréves busz, a hegymászók lendületével kúsztunk fel rá. Egy teljes percig fültépő hangon ordított a csengő, majd kezdetét vette az utazás. Nem volt traumatikus élmény, ülőhelyünk nem volt ugyan, de a sofőr tudott vezetni, kanyarban nem keltek önálló életre a babakocsik és a nyugdíjasok, és senki hátára nem csukta rá az ajtót a pilóta. Tulajdonképpen kellemesen és gyorsan jutottunk a Batthyány térig, ahol metróra szálltunk.

Itt már flottabbul ment a dolog. Jegyet vettünk 145-ért egy igazi, hús-vér automatából – kettő is volt belőle, igaz, az egyik nem működött -, és huss, irány a Deák tér. Kellemes percek voltak, ülve élveztük az utazást a nosztalgia-szerelvényen. A hangszóró sajnos itt is az egészségügyi határérték fölötti terjedelemben sugározta a csukódó ajtókra szorítkozó műsorát, de egy nappal a Sziget után ez nekünk meg sem kottyant. Hol van ez az Anthrax koncerthez képest? Én speciel rühellem, ha a fülembe ordít valaki azzal az ürüggyel, hogy zárja az ajtókat. Tudom, hogy be fogja zárni az ajtókat, senki sem gondolta, hogy nyitott ajtókkal fogunk száguldozni a sötét alagútban. A csengő nem teszi meg? Vagy, kimondani sem merem, egy kellemesebb hang? Harang?

Deák tér. 45 perc utazás után ott állunk büszkeségünk, az új metrópótló-autóbusz előtt. Alacsony padlószint, szellős elrendezés, tetszetős formák. Az üléshuzat, mondjuk, undorító, de az mindig ilyen, mint kaszinókban a szőnyeg, talán hogy ne látszódjon rajta annyira a piszok. Mikor helyet foglalunk rajtuk, újabb meglepetés: kényelmetlen és kemény kagylóüléseken koppanunk, és csak rosszabbodik a helyzet menet közben, mert a pesti utak, köhöm, szóval olyanok, mint a második világháború után közvetlenül.

Az 1-es villamossal ilyen gondok nincsenek, lám, mire jók a sínek, azokat karban kell tartani, különben kisiklik a kocsi.
Hosszú az út az Árpád hídig, van időnk gondolkodni, hogy a Margitsziget Árpád hídi részénél miért nincs villamosmegálló? Miért csak a Margit hídon? Hiába törjük a fejünket, nem jövünk rá. A villamosos résznél még mondjuk el, hogy itt is volt működő (!) automata, de ülve várakozni itt is csak úgy tudsz, ha hozol magaddal széket. A hídnál buszra szállunk, és véget is ért délelőtti sétánk.

Ahhoz képest, amilyen súlyos előítéletekkel vágtunk neki túránknak – ritka járatok, zsúfoltság, színvonaltalan utaztatás -, kellemeset csalódtunk a déli forgalomban. Ettől függetlenül európai ismerőseinkre nem fogunk hazafias büszkeségtől dagadozó mellkassal rátukmálni egy vicces budapesti BKV-s körutazást. Ezt a csodát megtartjuk még egy darabig magunknak.

	Tisztaság	Dizájn	Szagok	Kényelem	Gyorsaság	Átlag
86-os busz	2	1	3	2	3	2.2
metró	4	2	4	4	4	3.6
metrópótló	4	4	1	1	3	2.6
1-es vill.	3	2	4	2	3	2.8
6-os busz	2	1	3	2	4	2.4

1: emberi közlekedésre alkalmatlan
2: rabok szállításához ajánljuk
3: van remény
4: tuti jó, nem kell hozzá PR

*Tesztünk nem csúcsidőben készült!