Egy blogger vallomásai

Az első bejegyzés

Megbeszéltük a férjemmel, hogy elválunk, és mivel a férjem a legjobb barátnőmmel jött össze, két embert veszítettem egyszerre. Nem volt kihez beszélnem, viszont ott voltak kínzó és mardosó gondolataim. (Ezért lett a blogom címe Végtelen sikítás.) Egyik nap megtaláltam a (we)blogot – ennek lassan három éve –, és rögtön tudtam, hogy ez nekem jó lesz. Választottam egy nevet, és elkezdtem írni. Igazából sohasem változott meg az érzés. Felszabadító. Nem érzem, hányan olvassák, nekem mindig úgy tűnik, hogy senki, persze ilyenkor kapok egy levelet, és akkor megdől az elméletem. A blog miatt kaptam kedveset és kaptam bántót, megtanultam kezelni mindkettőt – semmit sem kell túl komolyan venni -, de a lényeg sohasem változott: segít, hogy rendbe tegyem a gondolataimat, és megvéd a megőrüléstől. Régen is voltak naplóim, de inkább könyvfaló olvasó, mint író ember voltam.


Vízválasztó

Kicsit olyan, mint a mese. Belevágtam az ismeretlenbe, és… A blog miatt emberek jöttek. Mindenki hozott valamit. Szövődtek barátságok, voltak heves szerelmek és keserű csalódások. Létezik egy kis – bár most már egyre nagyobb – blogíró közösség, akik minden híresztelés ellenére nemcsak az interneten élik az életüket, hanem együtt járnak bulizni, kirándulni, sörözni, beszélgetni. Szinte hihetetlen, hogy munkát is így kaptam. Úgy kezdtem újságíróskodni, hogy volt egy szerkesztő, aki azt mondta, hogy „Myreille, jól írsz, nincs kedved más formában is csinálni?” Volt, belevágtam és megéreztem az ízét. Megéreztem, hogy ez nekem való. 14 évesen véresen komolyan gondoltam, hogy sikeres közgazdász leszek, most viszont inkább a betűk embere vagyok, mint a számoké.






Szerelem

Több mint fél éve fülig szerelmes vagyok, és nemcsak a szívembe költözött új érzés, hanem én és a pasim is egy lakásba. Úgy kezdődött, hogy a pasim, akkor még ismeretlen olvasó, írt nekem egy levelet. Először nagyon hűvös és tartózkodó voltam. Elég sok pasival ismerkedtem meg így, de mindegyik kapcsolat keserű csalódással ért véget. Ami először közösnek tűnt, kiderült, hogy illúzió csupán. Ha jól emlékszem, legalább háromszor döntöttem el, udvariasan, de tartózkodóan válaszolok – mert ha már írt nekem valaki, akkor nem hagyhatom megválaszolatlanul levelét -, de ezzel a pasival nem találkozom. Majdnem két hetes levelezésünkből végül az sült ki, hogy nekünk találkozni kell, majd az is kiderült, hogy nekünk közös a jövőnk.


Egy szelet az életemből

A blog őszinteségét sokszor megkérdőjelezik, és mindig akad egy elmélet pro, vagy kontra. Azt tapasztaltam, hogy a leírt sorok önálló életet élnek. Egyrészt adtak valamit a szerzőnek, másrészt viszont adnak valamit az olvasónak. Az olvasó mindig saját tapasztalatai, élményei alapján érzelmezi a sorokat, akárcsak egy könyvnél. Ezerféle az ember, ezerféle lesz a reakció. A blogban én vagyok, minden bejegyzés egy-egy szelet belőlem, aki ügyes össze tudja tenni a képet, követve a változásaimat, aki viszont nem, annak csak egy kelekótya, idegesítő nő maradok.


Ismerős idegenek

Léleksimogató érzés, amikor egy-egy ember levelet ír, és arról számol be, hogy miattam olvasta el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvét, és nagyon tetszett neki, vagy azért nézett meg egy filmet, mert írtam róla, és egyébként sohasem nézte volna meg, most szeretné megköszönni, hogy gazdagabbá tettem az életét. A leghízelgőbbek persze azok a megjegyzések, hogy milyen kár, hogy csak így, a fránya képernyőn lehet olvasni a soraimat, mennyivel jobb lenne egy árnyékos erkélyen, nyugágyban, könyv formában.






Mikor hagyod abba?

Három év rengeteg az ember életéből, főleg, ha két végén égeti a gyertyát, úgy mint én. Már nem ugyanaz az ember vagyok, aki elkezdte írni a blogot. Nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb, egyszerűen nyugodtabb és boldogabb. Fájdalomból, dühből az ember könnyebben ír, mint örömből, de az élet minden napja kaland, és addig rendben van minden, amíg én élvezem. Ha felmerül a kérdés, hogy kinek írom a blogot, akkor saját örömömön kívül mindig egy féltudatos gondolatot tudok felmutatni. A lányomnak. Talán érdekli majd, milyen gondolatai voltak az anyjának, mitől félt, miben volt biztos, mit olvasott, milyen filmeket nézett, milyen volt a világ akkor. Talán nem leszek elvetemült szülő, aki elfelejtette saját gyötrődéseit, próbálkozásait – a blogom emlékeztet a múltamra.

Myreille további írásai az nlc-n Féltékenység, bolondság» Én, a pasim és a lánya» Ez már szex?» Rossz lány vagyok» Lapok Pierrot kockás füzetéből» Egy majdnem ideális nő» Szeme: kék és szomorú»