Az, aki szép

A bizonyos “rubensi” idomok

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, szól a kant-i definíció. Az érdek nélkül tetsző dolgok azonban változnak, társadalmi szokások, éghajlati különbségek, történelmi korok szerint. A szép mindig mást jelentett. Akire ma – a nagy többség – azt mondja, hogy szép, az – mondjuk – a középkorban rútnak számított, vagy éppenséggel az afrikai törzsi szemléletmódban rútnak számít ma is. Érdemes tehát röviden áttekintenünk, mikor, mit és hogyan tartottak szépnek!

Az ókori szépség mindig más értékekhez kapcsolódva jelent meg. A delphoi jós például azt mondta “A legderekabb a legszebb.” Nem volt tehát fontos, hogy örvendeztessen a szépség, sokkal inkább a hasznosságot hangsúlyozták. Euripidész úgy fogalmaz: “Ami szép, az mindig kedves.” Ezzel pedig a mai fogalmaink szerint is egyetérthetünk.

“Szép vagy ó kedvesem…”

Később a korai középkor tudós embereinek semmi okuk nem volt arra, hogy a szépségre, mint a női test szépségére tekintsenek. Egyházi férfiak lévén ez igencsak távoli kapcsolat lett volna! Ugyanakkor pontosan a legfontosabb szent könyvünk, a Biblia őrzi a szépségről elmondott eddigi egyik legszebb verset. Az Énekek énekében a Vőlegény dícséri Menyasszonyának szemmel látható bájait, a szent szöveg időnként érzéki passzusokkal váltakozik.

“Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú díszíti, ritka drága gyöngyű; tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű. “

A középkor legszebbjei a szentek, visszafogott szépségű, szemérmes ártatlan asszonyok. Ugyanakkor a lovagkor számtalan hódítása, pajzán szerelmi kalandja is a kor szépség utáni vágyáról szóltak. Összefonódott a szépség és az érzékiség. A Carmina Burana-ban így ír erről az ismeretlen középkori szerző:

“Merész leszek és erővel élek. Körmeivel karmol, hajamat tépi, minden erejével eltaszít, s térdét összezárva állja el előlem a szemérem kapuját.”

 
A középkor eszményének megfelelő szépség nem a csábító, nem a vágy tárgya, sokkal inkább kalauz a magasabb szellemiség felé vezető úton. Ehhez ad még nagyobb fényt és pompát a csodálatos reneszánsz, amely minden művészeti ágban, minden korábbinál lelkesebben éltette a szépséget.


De milyen is volt az akkori szép nő?

Számtalan festmény őrzi a megörökítésre méltónak tartott asszonyok vonásait. A korszak alapművének számító Boticelli képen Vénusz meztelen, hosszú göndör haja van, nem vékony, de nem is vastag. Szóval mai szemmel is azt mondhatjuk róla, hogy szép. Ugyanakkor a korszak egyik leghíresebb asszonya, akit Mona Lisa néven ismertünk meg Leonardo festményéről, hát ő maximum titokzatos, de szépnek nem nagyon nevezhető.
A reneszánsz embernek a szépség a természetfölötti tökéletességgel volt egyenlő. Olyan földön túli gyönyörűséggel, amely testi szemeinkkel fel sem fogható. A szépség ugyanakkor ettől a kortól vált az arányosság és harmónia fogalmakkal azonos jelzővé. Michaelangelo a reneszánsz egyik csodálatos szobrásza, versében így ír az asszonyi szépségről:

“Így benned, asszony, szép és büszke bálvány, rejlik szivemnek minden kínja s vágya, de művészetem gyenge, hogy kivájja a boldogság szobrát, ahogy kivánnám. “

És azok a bizonyos “rubensi” idomok?


Vajon miért találták akkoriban olyan gyönyörűnek, és miért látjuk ma olyan rútnak? Rubens, holland festő képein a korabeli szépségideálnak megfelelő nők, a lét és az önmegmutatás örömét sugározzák, érzékiek és szabadok. Szimpatikus törekvés a XXI. századi gondolkodásmódban is!

Közel százötven évvel később a francia gondolkodók már egészen máshogy gondolkodtak a szépről. Jean-Jacques Rousseau így ír:

“Mindig úgy hittem, hogy a jó nem más, mint a cselekvő Szép, hogy az egyik bensőséges kapcsolatban áll a másikkal, és hogy mindkettő egyaránt a szépen elrendezett természetből fakad.”

A felvilágosodás korával beköszöntött a ráció, vagyis az ész szépségének diadalútja. Mivel pedig a hölgyek még mindig nem az eszük miatt voltak fontosak a korszak férfiai számára, így a szépség sokkal inkább a gondolatok szépségének jelzője lett. A szellem felszabadításával együtt a visszafogott női szépség ábrázolása vált divatossá.

A fennkölt és a szenvedélyes szépség

A következő század újabb eszményt emelt a szépséghez. A 18. század már a szépség és a fenség eszméjének hódolt, a természet felé forduló ember felfedezi a végtelent, az óriásit, az Istenhez közelítőt, a fenségest és ebben leli örömét.
A női test szépségét sokkal inkább a bájos jelző váltja fel. A báj és a pajkosság jelenik meg a nőkhöz kapcsolódó történetekben, így a versekben is. Burns: Korai még a konty címmel írt versében is:

“Süvít a szél és lombtalan,     tar ágakat csupál, uram; de hogyha nyáron erre jár,     idősebb leszek már, uram.”

Ez a fajta játékosság már előrevetíti a romantikát, azt, hogy a zordon századok után végre kell egy olyan kor, amikor a szépség ismét egyenlő lesz a női szépség fogalmával, és rokon fogalmakká válik a szenvedéllyel és az érzékiséggel. Ugyanakkor a romantikus szépség tragikus szépség, védtelen és erőtlen. Akárcsak Hamlet Ophéliája.

Ezek után valódi felüdülést hoz az a szemlélet, amely a szépséget az önmagáért való értékként kezeli. Akárcsak Heine egy versében:

“Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd. Elnézlek, és szivemhez a bánat közelít.”

A nyughatatlan szépség, az izgalmas és titokzatos mind inkább előtérbe került. Ma talán úgy mondanánk, hogy a 19. század vége felé a szabálytalan szépség korszakát élték. A nőideál szempontjából biztosan, ám a művészet egyéb területén a kézműves szépség ragyogó harmóniája vált teljessé. Vagyis a szecesszió indás, szimmetrikus és játékos vonalai szőtték át Európát.

” A kedves meztelen volt s értve vágyamat csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén: dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad, mint mór rabok husa keleti kéjek estén. Ha táncban azt vigan csörgetve incseleg, mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek, ahol csendülés keveredik a fénnyel.”                                                              Charles Baudleaire: Spleen és ideál

És manapság, szép-e a szép?

Ennyiféle szépség értelmezés után valóban nehéz egyetlen jelzővel leírni, mi is uralja a mai kor szépségideálját. Nevezhetjük az avantgarde uralta szépségnek, vagy hívhatjuk a provokáló szépségnek, de talán a legjellemzőbbet akkor áruljuk el a jelen kor szépségéről, ha a média uralta szépségről beszélünk. Marylin Monroe óta az ideálokat már nem művészek, nem tudósok alakítják, hanem a média gyártja.

Ma a szépet gyártják. Illatokkal, formákkal, színekkel, fénnyel tálalják és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e műanyag borításban, vagy kíváncsiak leszünk a bensejében rejlő valódi szépre.

“A nő akkor a legszebb ha szeret, és ha szeretik”

 
» Könyvajánló: A szépség története – Európa Könyvkiadó