Egy pécsi biokémikus, Dr. Kulcsár Gyula merőben új szemlélettel talált rá a szervezetben működő tumorellenes védekezőrendszerre, s alapos kutatómunkával igazolta annak működését, valamint megállapította, hogy melyek a rendszer hatóanyagai.
 |
| Dr. Kulcsár Gyula |
Befut a gyors a város főpályaudvarára, és a tömegben a szakállas kisembert kutatom, hiába. Dr. Kulcsár Gyula biokémikus, a passzív tumorellenes védelmi rendszer felfedezője semmivel nem tűnik ki a tömegből. Különös ismertetőjegye nincs. Általánosítva úgy mondhatnánk: a rákkutató-feltalálók tömegben nem jól azonosíthatóak.
De ez már nem sokáig lesz így: ahogy mind több szakember is állítja, Kulcsár Gyula felfedezése rövidesen áttörés hozhat a rák gyógyításában. (www.kulcsargyula.hu)
Végül ő talál rám, amikor eloszlik a sűrű utasáradat. Tekintete az azonosítója. Élénk, huncut, kutakodó, kíváncsi. Így is van rendjén: nagy felfedezésekhez olyan ember szükségeltetik, aki semmit nem fogad el készen. Az utolsó kérdés után mindig van még egy kérdése, amire a választ meg akarja fejteni. Ő gyerekkora óta ilyen, már akkor eldöntötte, hogy kutatni fog. Hogy az öregedés problémája vagy a rák gyógyítása lesz a kutatás tárgya, ez dőlt el csak később.
Én máshogy kerülök kapcsolatba a rákkal, mint az orvosok. Ők gyógyítani próbálják operációval, sugárkezeléssel, kemoterápiával, tehát szervi szinten foglalkoznak vele. Én viszont, mint kutató, a ráksejteket és a bennük lévő molekulákat vizsgálom, tehát sejt- illetve molekuláris szinten foglalkozom a problémával mondja, miközben a Biokémiai Intézet alagsorába tartunk lefelé a lépcsőn. A folyosón felettünk fűtés- és szennyvízcsövek rohangálnak a plafon alatt: úgy látszik, nálunk senkit nem zavar, hogy miközben a rákos sejtek elpusztítása a tét, felettünk klutyog a vezeték. A kis alagsori szobában igyekszünk elvonatkoztatni a körülményektől. Az ablakon át a felhős kék ég, néhány fa koronája, az alagsori támfal látszik.
 |
Aki másképp szemléli a világot, a legfontosabb induló kérdésre is más választ találhat. A tudomány mai állása szerint mindenkiben keletkeznek ráksejtek, de az emberek többségében szerencsére elpusztulnak. Engem az a kérdés foglalkoztatott, hogyan pusztítja el a szervezet a rákos sejteket? Dr. Kulcsár Gyula innen indította töprengését, tanulmányozta a szakirodalmat, elemezte mások kutatásait. Ez a kérdés azért vetődött fel bennem, mert a rákos megbetegedés gyakorisága az immunhiányban szenvedő betegek (AIDS) körében semmivel nem nagyobb, mint az egészséges populációban. Ha pedig ez így van, akkor nem a szervezet immunrendszere véd a rák kialakulása ellen, ahogy azt korábban hitték. Figyelembe véve a klinikai megfigyeléseket, az is kizárható, hogy a keletkező ráksejtek véletlenül pusztulnak el. Tehát a szervezetben kell, hogy működjön egy speciális daganatellenes védekező mechanizmus.
 |
Kutatás
Valahol itt tartunk a történetben, amikor a sejtlaborba indulunk. Némi zavarral fogadom az ajánlatot, hogy a mikroszkóp alatt nézzek meg rákos sejteket. Ezek a HeLa nevű méhnyak-daganatból származó sejtek, amelyeket ötven évvel ezelőtt vettek le Amerikában egy néger nőből (az ő nevéből származik a rövidítés), azóta van sejtbankban, lefagyasztva. A tudományos értelme abban áll, hogy amikor egy kutató publikálja a tudományos kísérleteit, akkor a világ bármely részén megismételhetik a kísérletet ugyanazokkal a sejtekkel, így ellenőrizve a leírt eredményeket.
A kísérletek során maguk a rákos sejtek választották ki 89 kismolekulából azt a tizenhatot, amelytől elpusztulnak mondja Kulcsár Gyula, és mutatja is a számítógépén a sejtkísérletek fotóit. Számtalan hazai és nemzetközi tudományos konferencián ismertette felfedezését: hogyan fékezi meg a kismolekulából álló készítmény a rákos sejtek burjánzását. Minden ráktípusnál más és más a sejtszaporodás sebessége, s ezzel van versenyben a szervezet sejtpusztításának a sebessége, ami a kismolekulák mennyiségétől függ. Ha az egyensúly felborul például betegség vagy stressz hatására , akkor kialakul a daganat. Amennyiben kívülről a szervezetbe tudjuk juttatni a hatékony molekulákat, akkor megnövelhetjük a sejtpusztulás sebességét, és visszafordíthatjuk a folyamatot. Természetesen minél több a ráksejt, annál többre van szükség a molekulákból is. Ha a rákos sejtszámot sikerül 100 ezer és 1 millió közé leszorítani, azzal már a szervezet elbánik.
A sejtkísérletek után az állatkísérletek is igazolták a biokémikus elméletét. Az állatokkal végzett vizsgálatok eredményessége azért is jelentős, mert bennük igen gyors a ráksejtek szaporodása, két nap alatt megduplázódnak, míg az emberben ugyanez a folyamat átlagosan 50 nap alatt megy végbe. Tehát ha a kísérleti állatban jól működik a hatóanyag-keverék, reményeink szerint emberben még nagyobb az esély. A preklinikai kísérletek hamarosan befejeződnek, az emberen végzett klinikai vizsgálatok pedig csak utána kezdődhetnek.
Megoldás?
Egy, a kilencvenes évek második felétől folyó kutatás-fejlesztési program keretében 1997-től egy olyan étrend-kiegészítő készítmény került patikai forgalomba, amely a védelmi rendszert alkotó jól ismert, ártalmatlan, de a szervezet számára nélkülözhetetlen tápanyag-molekulákból áll.
Hogy valójában miért pusztulnak el a ráksejtek a kismolekulák hatására, arra Kulcsár Gyulának szintén van válasza: a P53 halálfehérjének van benne szerepe. Ez egy tumorelnyomó fehérje, amelynek a mennyisége a ráksejtekben a kifejlesztett szer (ezen a néven ismert a kismolekulából álló kompozíció) hatására megemelkedik.
Azt mondják, a daganat ellen nincs általános gyógyszer feleli a kutató ellenvetésemre. Ez igaz is a citosztatikumok esetében. Csakhogy én nem külső kemikáliát kerestem, ami elpusztítja a ráksejteket, hanem a szervezet általános védekező rendszerét fedeztem fel, amely, amíg jól működik, állja a versenyt a tumorsejtekkel.
Az eddigi kísérletek szerint a szisztéma működik. A végső szót azonban a humán vizsgálatok után mondhatják ki, de már vannak bíztató jelek.
