 |
Scheffer Lívia |
Scheffer Lívia ül a galéria sarkában és olvas. Thomas Mann: József és testvérei című könyvét. Már sokadszor. Körülnézek, a falakon a képek, a kirakatüvegen túl a Kosztolyányi Dezső tér ünnepre készülődő kora esti fényei. Igaza van Líviának, egyszer azt mondta, szép képek között lenni nagyon jó. Tényleg jó.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiket származásuk miatt nem vettek fel a humán szakokra az egyetemre.
– Ez büntetésnek számított?
– Nem voltunk megbízhatók, polgári családból származom és mint ilyen akkoriban csak mérnöki diplomát szerezhettem. Valamit kellett tanulni, de egyébként nagyon jól is éreztem magam a kémiában és az intézetemben. A haematológiai intézetben dolgoztam, ahol Novák tanár úr volt a főnököm, vegyész-tanári végzettséggel töltöttem ott el 22 esztendőt.
– Miért lett vége?
– Megváltozott az életem. Olyan élethelyzetbe kerültem, hogy ahhoz, hogy a két gyerekem folytathassa az addigi életét, hogy el tudjon menni teniszre, meg angolra, váltanom kellett. Az intézetben kaptam akkor egy év úgymond alkotói szabadságot, és nyitottam egy textilfestő műhelyt, mert arra kaptam engedélyt. Mindig is szerettem a textilt, az anyagot, a színeket, egy pillanat alatt határoztam és nyitottam meg. Rövid idő alatt fantasztikus eredményeket értem el, a végén már színpadképeket csináltam, a keszthelyi kastély empire termét, szóval szép munkákat.
– A festőműhelyet úgy kell elképzelni, hogy dézsákban álltak a festékek és a vég anyagok és nagy gőzökben készültek a színes textilek?
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy tényleg összeomlott a világ körülöttem, és hihetetlen anyagi gondjaim lettek. Először fonalat vettem, és azt kezdtem festeni, abból kötöttem pulcsikat. Augusztusban kezdődött minden, már abban az évben karácsonykor négy bedolgozóm volt. Utána kezdem el anyagokat festeni, hihetetlenül ment ez is. Amikor minden helyére került körülöttem, amikor újra rendben folyt az életünk, akkor éreztem, hogy ez mégsem az én utam. Elvégeztem közben az ékszer, a bútor, a drágakő szakértői tanfolyamokat, meg is nyitottam két helyen egy-egy antik üzletet, amit nagyon hamar abba is hagytam. Idegen volt tőlem ez a világ.
– Ezekhez a váltásokhoz azért iszonyú nagy bátorság kellett
– Nem kellett bátorság, egyszerűen meg akartam tartani azt az életemet, ami addig volt.
– És amikor bezártad az üzleteket?
– Akkor az olyan lelkiismereti dolog volt, hogy egyáltalán nem éltem meg megrázkódtatásként.
– Ekkor már tudtad, hogy galériád lesz?
– Teljesen éreztem, hogy ez lesz nekem a jó, és a fontos. A művész bejön, behozza a képét, tudja hogyan, mennyiért adom el, ha eladom, szólok neki, ha nem szólok, akkor is jön, mert szeret idejönni. A művész nemcsak a képét hozza be, hanem a szellemiségét, behozza a kort, aztán nemcsak a festőművész jön, hanem az író, a zenész.
– De ez azt feltételezte, hogy ismerned kellett először is a művészt, ahhoz, hogy bejöjjön ide.
– Engem az édesapám Szőnyihez vitt, meg Borsos Miklóshoz, Gorka Gézához, mindenhova, az Operaházba a kakasülőre. Tizenhat évesen olvastam Márait, nem most, amikor divatba jött, mert ott volt nálunk a könyvespolcon, és úgy éreztem, hogy ebből, ezekből az élményekből többet, és többet tudok adni, nem volt nehéz kapcsolatot teremtenem tehát a művészekkel.
– Kanyarodjunk vissza ehhez a gyerekkorhoz!
– Álomszerű szép gyerekkorom volt a Sashegyen. Pedig nem volt egyszerű időszak
Az iskolákat a Sacré Coeur-ben kezdtem, az azonnal bezárt, aztán a Sionba mentem, ami azonnal bezárt, akkor nem vettek föl minket sehova. Ott álltunk a Bajor Gizi Színészmúzeum kertjében, hogy hova is menjünk iskolába, végül a Németvölgyi útra kerültünk. Akkoriban jópofa, meg izgalmas életnek tűnt, de hát a szüleim biztosan nem így élték meg.
Scheffer Lívia
a Scheffer Galéria tulajdonosa |
Végzettsége: vegyészmérnök
Két gyermeke és öt unokája van.
Párja: Kovács-Gombos Gábor festőművész
Kedvencek:
Thomass Mann: József és testvérei
versek (mostanában Beney Zsuzsa)
Péntek Kávéház a rádióban
a Sashegy
a barokk zene |
– Nem is érezted ennek a súlyát gyerekként?
– Nem. Franciául imádkoztunk, utána magyarul énekeltük, hogy Éljen Rákosi Mátyás! Kicsit erős váltás volt, de gyerekként elviselhető.
– Apukád műgyűjtőnek számított?
– Nem, nem, gyerekei voltak nagy számban! Ő egy nyugodt, intelligens, halk szavú művészetkedvelő ember volt, maga is zenélt, gyakran a diófa alatt gitározott nekünk. Három lánya közül én voltam a legnagyobb. Ma is csodálkozom, hogy mennyi mindent meg tudtak, és meg is tettek értünk, hogy azokban az időkben én vívni jártam, teniszezni, zenélni, balettozni.
– Azért nemcsak a szellemi muníció maradt meg, hiszen manapság is tornával kezded a napot.
– Amikor nagyon nehéz volt az életem, akkor megfutottam a maratont. Magamnak is akartam bizonyítani, hogy erős vagyok. Nagyon sokat futottam minden reggel a Gellérthegy tetejére. Mostanában meg úgy kezdődik a napom, hogy kilencre megyek jógázni, utána vagy úszom, vagy nem, attól függ, milyen a további programom. Ezt hetente ötször csinálom. Akkor vagyok jól, ha így kezdődnek a napok.
– Amikor kémiával foglalkoztál, mennyire volt jelen a művészet az életedben?
– Kérdezd meg a gyerekeimet! Mindig kellett menni múzeumba! Persze hogy megvolt, ez olyan dolog, ami erősen hat az emberre és nem szűnik sohasem.
– Sokféle kép van a galériádban, immár tizenöt éve számtalan művésszel kerültél kapcsolatba, ami most a falakon van, jól megfér egymás mellett. Ki lehet közülük választani, melyik áll igazán közel hozzád?
– Nagyon jók a képek, hitelesek a művészek. Én magam azonban változom, az évek során formálódtam, ma már azt szeretem, ha egy képen alig van valami. Ez hat rám legjobban, ez tetszik most már igazán.
– A kezdetektől itt volt az üzlet a Kosztolányi Dezső téren?
– Akkoriban a közelben laktam, és ez a helység egy kicsi kis üzlet volt, bekéredzkedtem ide a képekkel. Aztán elmentem New Yorkba, és ott rengeteg galériát láttam, fantasztikus élmény volt. Sokféle többszintes galériákban is jártam, pályaudvarokból, gyárakból építettek galériát, mindenből. Nagyon feltöltött ez az utazás, hazajöttem, és egy pillanat alatt eladtam azt a lakást, amiben akkor laktam, és megvettem ezt a galéria fölötti lakást. Azóta egyfolytában arra vágyom, hogy egyszer egy lépcső a kettőt összekösse.
– Mi a legfontosabb egy galériában? Üzletasszonynak kell lenni, művészettörténésznek, vagy esetleg pszichológusnak?
– Így, ebben a sorrendben
Viccen kívül, a pszichológiát tényleg elvégeztem, de egészen más miatt. Amikor a galériát megnyitottam, az unokám halálos beteg lett. Három és fél évesen megbetegedett, és hogy ezt túléljem, azért tanultam. Hazajöttem Tübingenből (a lányom oda ment férjhez), a Patrik halálosan betegen, a kislányom terhes a harmadikkal, és a középső gyerekük egy éves. Élni nem tudtam, annyira fájt. Elmentem egy pszichológus barátomhoz, Daubner Bélához. Azt kérdezte, hogy mit csináljon velem, hiszen egy egészséges ember így reagál az ilyen dolgokra. Belebetegedtem én is, fóbiám lett, az a fajta hogy nem tudtam átmenni a hídon. Azóta tudom már, hogy ez szinte természetesen alakult ebből a dologból. Béla javaslatára kezdtem el aztán tanulni, és el is végzetem a pszichológiai tanulmányokat. Patrik aztán meggyógyult, túlélte a betegséget, három fiúunokám él Németországban, és két kislány unokám itt Budapesten.
– A művész körökben való forgolódás, a háziasszony és az anya, a nagymama nálad teljesen egybeforrt. Háztartást vezetsz, ellátod a gyerekeidet, ha hozzád jönnek, főzöl, úgy tudom szeretsz főzni. Mit és hogyan?
– Mindent és nagyon! Főleg azt szeretem, azokat a csillogó szemeket, amiket az első kanál leves után látok magam körül. Ha nagyon szűken vagyunk az asztal körül, akkor is minimum tizen ülünk itt. És hogy mit főzök? Hát mondjuk, akkor mit karácsonykor? Mindig ugyanazt! Borlevessel kezdődik, de a kicsiknek azért van valami más, mondjuk húsleves galuskával. Franciasaláta, kaszinó tojás, utána rántott hal, bejgli.
– És most már nemcsak a saját külön bejáratú gyerekeid és unokáid ülik körül az asztalodat, hanem a párod, Kovács-Gombos Gábor festőművész két nagy fia is. Mikor jött az életedbe az új szerelem, hogyan találkoztatok?
– Öt éve kezdődött, úgy, hogy elmentem egy kiállítására Pannonhalmára, oda egy közös barátunk hívott. Gyönyörű kiállítás volt. Azelőtt nem is ismertem őt, ez november elején történt, ezután adventkor már kiállítást rendeztem a képeiből. Először a Gábor képeibe szerettem bele, aztán az alkotójukba.
 |
Kovács-Gombos Gábor műve |
