 |
| Bácskai Júlia |
– Hogy telik egy szabadszóműves napja?
– Úgy, mint bárki másnak, csak kicsit eltolódik. Szeretem kialudni magam, így telente akár 10-11 óráig is az ágyban vagyok. Bevásárolok, hangos zenére főzök, telefonálgatok, lótok-futok naphosszat. És persze dolgozom.
– Boldognak tűnsz.
– Igen, az vagyok. Ez baj?
– Épp ellenkezőleg. Manapság ritkán találkozni hozzád hasonló kiegyensúlyozott emberrel.
– Hiszem, hogy mindent úgy és akkor kell megélni, hogy az a lehető legjobb legyen mindenki számára. Nem szabad korlátok közt élni, mindent meg lehet beszélni úgy, hogy ne erőltessem rá a másikra az én gondolataimat, kívánságaimat. Végül is, az is a munkám közé tartozik, hogy beszélgetni, átgondolni tanítsam az embereket. A kíváncsiság az adott bennünk, de amit érzünk, azt már nehezen tudjuk megfogalmazni. Ehhez nem nagy szókincs vagy diploma kell. Én lelki kultúrának hívom, és nem intelligenciának.
| Névjegy |
Budapesten született, édesanyja képszerkesztő, édesapja újságíró. Népművelő-könyvtár szakon végez Debrecenben, majd az ELTE pszichológia szakán is diplomát szerez. |
-Hogy alkottad a szabadszóműves kifejezést ?
– Ez a szó illik a legjobban rám. Szabad vagyok, játszom a szavakkal, munkása vagyok annak, hogy mindenki próbálja megérteni önmagát és a másikat. Sajnos, nem tudunk kommunikálni, bezárkózunk, megsértődünk, duzzogunk, miközben egy kis odafigyeléssel, egy kis nyitottsággal a legtöbb problémát meg lehet oldani. Azt vettem észre, hogy azt, aki akarja, meg lehet tanítani a beszélgetésre, az egymásra figyelésre.
– Ezek szerint minden korlátozás káros?
– Nem, de mindenki gondoljon, amit akar. Nagyon megengedően dolgozom. A pszichoterápia nem rólam szól, nincs egy előre legyártott recept, hogy mi kell a végkifejletnek lennie. Mindig az egyéntől, a pacienstől függ, hogy ő mennyire igényesen mélyül el az adott kérdésben, vagy a felszínen marad. Mert gyakorlatilag nem is akar megváltozni, vagy változtatni. Én nem akarok senkit sem leváltani, sem megváltoztatni, sem boldogítani.
– Évtizedekig tanítottál, tankönyveket írtál arról, hogyan érdemes élni. Már kiírtad magad?
– Minden pillanatban tanítok, de egyre indirektebb módon, például színházzal. Ha csak mulat rajta a néző, a színész, azt is szabad, ha csak másokra ismernek rá és magára soha, azt is szabad. Ha egy ilyen együttélősdi estétől vagy az együttélősdi könyvemtől megváltozik az élete, az is az ő lehetősége. A pszichoszínház nagyon sok igényem kielégíti.
 |
– Tulajdonképpen nem. Amikor gyerekként megtudtam, hogy Gina Lolobrigida-nak egy szerepéért le kellett vágatnia a haját, letettem erről az álmomról. Ez így viccesen hangzik, de azt gondolom, hogy különben sem vagyok alkalmas arra az alázatra és fegyelemre, amit nagy kalaplevétellel becsülök a színészekben. A későbbiekben is, amikor a diák színszakkörben darabokat adtunk elő, én csak rendező voltam. Tulajdonképpen engem mindig is a pszichológia érdekelt, már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy ezt a bonyolult szót hívják így. Igen, az igaz, hogy már kicsi koromtól kezdve embereket vonzottam magam köré, meghallgattam őket. Soha nem szerettem unatkozni, és tíz éves koromban egy balatoni nyaraláskor egy kínai mese alapján egy egész esés műsort előadtunk a barátnőim segítségével az üdülő vendégeinek. Aztán éveken keresztül a minden nyaraláskor rendeztem előadást.
– És ma a férjed, Bóna János segít neked.
– Igen, ő nem hang alámond, hanem hang alázenél a Pszichoszínház előadásain. A férjem, zenész és pont annyira érzékenyen reagál mindenre, mint én, így nagyon jól kiegészítjük és kontrolláljuk egymást.
|
