Kell egy csapat!

Cukorpótló a kávéba, zutty, ideges kavargatás, és a folytatás: „Egy hónapja nem edzem, visszajött öt kiló“, majd hirtelen témát váltva: „Te ugye valamikor fociztál egy női csapatban?“ „Aha“ – válaszolom rezignáltan, és sehogyan sem értem, hogy jön ez most ide. „Figyelj ide, tesó, kitaláltam valamit“ – mondja ekkor. Olyan izgatott, hogy szinte már az egész asztal remeg a kávéja alatt. „Csapatjátékot kellene csinálni.“ Itt lankadni kezd a figyelmem, majdnem elkezdek nem figyelni. Az unokahúgom tanítóképző főiskolára jár, mégis mit akar, kidobósdit? Kivel? Nyilván vén korára ment el a józan esze. „Frászt kidobósdit, benőtte a háj az agyad?“ – harsogja, mintha olvasna a gondolataimban. „Focicsapatot. Olyanoknak, mint mi vagyunk. Nagyfenekű, húsos, lassú némbereknek. Hetente egyszer-kétszer összejönnénk, fociznánk egy jót, edző sem kell, mert az alapokat mindenki tudja. A lényeg az, hogy mozogjunk. Senki sem érezné magát rosszul azért, mert kövér és lomha, mert mindenki más is kövér és lomha lenne. Közben persze fogynánk, mert ennyi futkározás csak nem múlik el nyomtalanul, utána meg kidumálhatnánk a nyavajáinkat.“
Beszélt, beszélt, pörgött a nyelve, és miközben felvázolta a dagadtakból verbuvált csapatot, gondolataim visszaszálltak a gyerekfocis évekre.
Testnevelés szakos általános iskolában tanultam, a felső tagozattól kötelező volt edzésre járni. Én már akkor is jóval meghaladtam a korátlagot súlyban, nem volt egyszerű a sportágválasztás. A súlylökéshez gyenge voltam, a ritmikus sportgimnasztikához meg, hmmmm…, nem fértem bele a tornadresszekbe. Az apukám MHSZ-titkár volt, protekcióval felvetetett az uszonyos úszók közé. Rémálom volt. Uszony nélkül is alig tudtam magam a víz színén tartani, csoda, hogy nem fulladtam meg egyszer sem a két év alatt. Hetedikben igazoltam át a lányokból álló focicsapathoz.

Duci Juci kalandjairól bővebben a Wellness Magazin júniusi számában olvashatsz.