Világhódító paralimpikon

– Anya azt mondta, már csecsemőkorban kiderült a küzdeni akarásom. Eldöntötte, ugyanúgy nevel majd, mint bármelyik más gyereket szoktak. Tudta, ha mondjuk hároméves koromban megindulok a mászókára, és ő lekap róla, akkor félős, zárkózott lesz a gyereke. Így hát hagyta, hadd csináljak mindent. Ezért nem éreztem magam soha másnak. Nekem természetes állapot, hogy nincs tíz ujjam. És különben is: mi az, hogy más? Hiszen más az arcunk formája, a kezünk, a lábunk, mitől lenne ez nagyobb különbség?

Hála Istennek, a sérülésem nem akadályoz semmiben. Autót vezetek, egyedül fenntartok egy háztartást, mindent meg tudok csinálni, ha máshogy nem, akkor némi ötletességgel. Az embernek el kell fogadnia a saját korlátait. Például elfogadtam, hogy mivel így születtem, sosem leszek világhírű színésznő… És mivel repedtfazék-hangom van, ha tíz ujjal születek, akkor sem lehetnék egy Rúzsa Magdolna. Ettől függetlenül maximalista vagyok. Meg akartam hódítani a világot. Mindegy volt, mit csinálok, akármit, de csakis világbajnoki szinten. Ez hajtott. Már kisgyerekként is véresen komolyan vettem a vetélkedőket. Mindig küzdöttem. És nemhogy kiközösítettek volna, bandavezér voltam, én diktáltam. Ilyen vagyok a mai napig. Még az is számít, hogy a zöld lámpánál előbb induljak. A versenyszellem bennem van. Ez nagyon jó az életben, és főleg a sportban. Nehéz eset vagyok. Nehezen tudok alkalmazkodni másokhoz. Végletes az egyéniségem. Ha valamit csinálok, akkor vagy százszázalékosan, vagy sehogy.





Egészségügyi okokból kezdtem úszni, akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az, ami ilyen fontossá válik a számomra. Akkor még az edzőm se gondolta, hogy lehet belőlem valami. Első versenyemen rögtön három aranyérmet nyertem. Nem az volt a lényeg akkor, hogy kiderült, milyen tehetséges vagyok, hanem az, hogy felállhattam a dobogóra. Az olyan, mint a drog. Attól kezdve csak ez az érzés hajtott. Újra és újra ott akartam állni. Száz százalékot akartam elérni. Ez pedig nem más, mint az olimpia. Elkezdődött hát a kálvária. Napi hat órát edzettem, de megérte. Szerencsére az osztálytársak és a haverok is támogattak. Alkalmazkodtak az életformámhoz.

Hiszek abban, hogy nem az úszás volt életem nagy dobása. Ez csak az alap. Emiatt el lehet hinni, hogy én tényleg boldog vagyok. Mindenképpen a sportdiplomáciában gondolkodom. A paralimpiai bizottságban szóvivő, az úszószakosztályban vezető vagyok – nehéz, mert a fiatalságom miatt furcsán néznek rám. De hát mégiscsak van hozzá elég tapasztalatom. Nagyon sok mindent kaptam ettől a sportágtól, és ezt viszonozni akarom. Sok hátránnyal kell megküzdenünk. Nincs utánpótlás például. Nem lehet válogatottat kialakítani. Nincs elég vízfelület. A rendes úszóegyesületek sem tudnak elhelyezkedni, nemhogy a paraegyesületek.

Én viszont adrenalinfüggő vagyok. Ezért is nagy élmény, hogy sportesemények kommentátora lehetek. Ez ugyanolyan drukk, mint a versenyzés. Kell az izgalom, és mivel ez egy nagyon nehéz szakma, sokat kell tanulnom, hogy jó legyek. Egy maximalistától ez a minimum.