 |
Néhány hete is így történt, amikor egy kedves barátunk születésnapi partira invitált bennünket. Remekül éreztük magunkat. Én igyekeztem sokat táncolni, hiszen számomra az az igazi szórakozás, a párom pedig a haverokkal múlatta az időt. A szemem sarkából láttam amint nagyokat nevetnek, miközben egyre több üres söröskorsó lett az asztalukon. Én még néhány számot végigtáncoltam, mielőtt a magassarkú cipőmben a lábam felmondta a szolgálatot. Gondoltam, itt az ideje megpihenni, és a kedvesem asztala felé vettem az irányt. Már messziről felismertem az élénk narancsos-piros csíkos ingét, amit előző nap vettem neki egy nagyon különleges boltban. Gondoltam lehengerlem a barátait, hogy neki mennyire klassz barátnője van, és a maradék erőmet összeszedve a lehető legcsábosabban vonultam az asztalig. Ott aztán a háttal ülő kedvesem ölébe ejtettem magam és csukott szemmel, ahogy illik, hosszan szájon csókoltam. Persze volt valami furcsa ebben a csókban, nem tagadom, de azt hittem azért, mert megleptem. Miután picit hátrébb húzódtam immár nyitott szemmel, én lepődtem meg. A pasi, aki a karjaiban tartott nem is az én párom volt. Abban a pillanatban éreztem, hogy elönt a forróság, és megszólalni sem tudtam.
A helyzetet a szomszéd asztalnál ülő kedvesem mentette meg, aki mosolyogva odalépett és csak annyit mondott: – Hát tényleg a ruha teszi az embert!…
Mint utóbb kiderült a srácon ugyanolyan ing volt, mint a páromon és én a félhomályban csak az inget figyeltem. A hasonló hajszín, testalkat csak még inkább megtévesztett. Szerencsére nem lett belőle semmi gond. Mindhárman jót nevettünk, a fiúk pedig megbeszélték, hogy ezentúl nem egy ingboltba járnak majd vásárolni. Én pedig örültem, hogy a Rexonám megmentett még egy ilyen meleg helyzetben is.
