Íme néhány részlet a hozzám, és Hoppál Bori testtudatoktatóhoz érkezett tanulságos levelekből.
Most, amikor végignézem a régi fényképeimet, egy gyönyörű, fiatal lányt látok, pedig én akkor szürke kis egérkének hittem magam. Ha tudtam volna, hogy milyen szép vagyok, valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem! Ha akkor merem vállalni a testemet, a vágyaimat, akkor nem ragadok bele egy olyan kapcsolatba, amiről már az elején éreztem, hogy nem nekem való, de azt hittem, hogy úgysem érdemlek jobbat. / Inez, 39, két gyermek édesanyja/
Kamaszkoromban Playboy magazinok kerültek a kezembe, persze mind tele szuper szilikon-cicibabákkal. Csoda se tudta akkor, hogy ennyiféle a nők melle, és az enyém egész jó volt a maga nemében. Azért azt bevallom, hogy mivel fönt nem domborítok úgy, ahogy a férfiaknak kínált magazinok szerint ideális lenne, ezért nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy lent szuper legyen: gyúrok popsira, intimtorna stb. Amit lehet, azt tornáztatok! /Zsuzsi/
Amíg azt hittem, hogy a melleim határozzák meg, hogy milyen nő vagyok, addig nagyon nyomasztott a méretük. Harmincéves korom után jött a váltás, amikor sok másban is felszabadultam szexuális téren. Most már nem érzem úgy, hogy a mellem ilyen vagy olyan minősége miatt lehet, vagy nem lehet engem szeretni. Szerintem fontosabb az, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Az tud örömöt adni, aki nem a maga kétségeivel van elfoglalva. /Judit/
Engem meglehetősen fiúsan neveltek. Az apám közölte, hogy csúnya vagyok és kész, ezt egyszer s mindenkorra vegyem tudomásul. Utólag azt gondolom, jobban örült volna, ha fiú vagyok. Ez meghatározta az életemet. Amikor gimnáziumba és egyetemre kerültem, azon pánikoltam, hogy soha nem fogok férjhez menni. Azt, hogy nőként egyáltalán valami vonzerő lehet bennem, elég későn, valamikor negyven fölött alakult ki bennem. /Teodóra, 54, nagymama/
Sokáig csináltam a testkontrollt, lefogytam, és teljesen átrendeződött a testem. Utána ismertem meg a páromat, és onnantól kezdve már nem zavart a mellem. Azt nem mondhatom azóta sem, hogy nagyon megszerettem, vagy hogy élvezem, de elvagyok vele. Még mindig bennem van az a régi érzés, hogy túl nagy. De hát ilyen. Elfogadtam. /Zsuzsi, 33, egy gyermek édesanyja/
Én a férfiakkal kapcsolatban mindig azt tapasztaltam, hogy olyan gyengédek, és szeretik az én apró melleimet. Bár először mindegyik kicsit meglepődött, amikor meglátta. A társadalomban az rögzült, hogy egy mellnek ilyen és ilyen méretűnek kell lennie, és az enyém nem olyan. De soha nem kaptam olyan negatív megjegyzést, ami bántó lett volna. /Ágnes/
Én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy rossz lett volna, amikor elkezdett nőni a cicim. Igazság szerint, én csak vártam, vártam, hogy nőjön, úgy, ahogy az osztálytársaimnak. Anyukámnak nagy melle van, gondoltam, biztos nekem is olyan lesz. Nehéz volt, hogy nekem nem nőtt. Aztán 8. osztályban vettem magamnak egy olyan melltartót, ami kicsit kosaras volt és nagyobbnak látszott benne a mellem. /Fanni, három gyermek édesanyja/
Ha mindenki meztelen, akkor Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. De amikor már van egy eszközkészleted, amiből lehet gazdálkodni, hogy most ilyen blúz, olyan ruha, ilyen bugyi, olyan melltartó, akkor megpróbálod az ideálishoz vagy a magadról alkotott ideális képedhez közelíteni a látványt, kihozva az adottságokból a legjobbat. Valami ilyesmi, nem?/Kinga/
Talán egy éve, vagy annyi sincs, hogy úgy érzem, van közöm a testemhez. Addig csak külső megfigyelő voltam. Szinte annyira sem volt közöm hozzá, mint egy ruhához, amit felveszek! Amióta elkezdtek nőni a melleim, mást sem csináltam, csak rejtegettem őket. De ennek most vége! Vannak, gyönyörűek, és ha már szépek, miért fosztanám meg magam az elismerésektől? /Gabi/
Tavaly, amikor a La Leche Liga sétája volt, még én voltam felháborodva, hogy lehet az egyik ligavezető nő melltartó nélkül?! Nekem akkor ez ápolatlanságnak tűnt. Ma már elgondolkodom azon, hogy is van az, hogy ha egy nő mer a maga természetességében kimenni az utcára melltartó, make-up, hajfestés nélkül , akkor arra azt mondjuk, hogy ápolatlan! Miért nem vagyunk jók, úgy, ahogy vagyunk? /Éva/
A szüléssel és szoptatással járó változásokat nagyon jól éltem meg. Olyan lettem, mint az anyukám, és ez jó érzéssel töltött el. Akkor, amikor növekedni kellett, akkor boldogan nőttem, de a szülés utáni második napon már felüléseket végeztem, mert fontos volt számomra, hogy gyorsan visszanyerjem a régi alakom, és meglegyen a derék és a mell közti különbség./Juci/
