Mese a francia cipészfiúról

Tört magyarsággal rögtön mesélni kezdi történetét, miként keveredett 13 éve önkéntes civil katonaként Magyarországra, hogyan nyűgözte le a Dunakanyar, és milyen tervekkel telepedett le nálunk.

Közben a  bejárat melletti oszlopokon megmutatja a készülő kis fülkéket, amelyek egy saját cipőmúzeum alapjai lesznek, ahol régi, kézi munkával készült cipőkülönlegességeket szeretne kiállítani.

A megrendelő lábára

Az üzletben vitrinekben David saját munkái láthatók, azok a luxuscipők, amelyeket a megrendelő lábára egyedileg készít. Hátul a műhelyben ezek mellett a művészi igénnyel készülő lábbelik mellett ott sorakoznak a helyiek javításra váró cipői is. A munkaasztalon egy picike Eiffel-torony, a falakon régi képeslapon a párizsi Diadalív és más nevezetességek, ezek idézik Párizst, Franciaországot, a szülőföldet.

A szerszámait David még Franciaországból hozta magával, a nyers kaptafákat itt készítteti, aztán a formát ő maga finomítja. Saját modelljének megtervezése három évet vett igénybe, ehhez speciális, hosszított orrú kaptafákat farag, ez adja ki azt a modern fazont, amely luxuscipőit egyedivé teszi.
A cipőfelsőrészeket különböző módokon, varrással, lyukasztással díszíti, de ha a vevő igényli, akkor akár ékkövek is kerülhetnek bele.
Lenyűgöző az a lelkesedés, ahogy erről a kiveszőben lévő mesterségről beszél, árad belőle a szó, ahogy a munkáit mutogatja. Én az összes érzékszervemmel azon vagyok, hogy minél többet megértsek a cipészet művészetéről tartott kevert nyelvű villámelőadásból.








A mestermunka egy kánkáncsizma volt

David Strasbourgban, majd Lyonban tanulta a szakmát a legjobb mesterektől. Tehetség, szorgalom és óriási türelem kellett hozzá, hogy 18 évesen Franciaországban az év mestere címre pályázhasson vizsgamunkájával. Sajnos élőben ezt nem láthatom, mert a csodálatosan megmunkált kánkáncsizmát Párizsban őrzik a régi iskolájában, de a fotója ott van a falon. Egy albumban pedig megnézhetem azokat a fényképeket, amelyek az elkészítés 300 órányi munkáját megörökítik. A kaptafa kifaragásától az utolsó sarokhímzésig és a talpra festett táncosnőig mind David kezét dicsérik. Az ember nem is gondolná, milyen összetett és aprólékos munka, hány elrontott kaptafa, elszabott bőrdarab vezet el egy ilyen mestermű elkészültéhez.

Teljes átéléssel sztorizik. Talán a nyelvi nehézségek miatt rá is kényszerül, hogy a történeteit színészi eszközökkel szemléltesse is – mindenesetre én remekül szórakozom, ahogy hallgatom. Előad egy rögtönzött kis betétszámot nagy hatalmú olasz mesteréről, Monsieur Louis-ról és a cipésztanonc Davidről. A kis műhelyben eljátssza, hogyan jelezte egy finom arcrándulással Monsieur Louis a készülő cipő talpélét végigsimítva, hogy még van rajta megmunkálnivaló. A cipészinasok értetlenkedve néztek össze a mester háta mögött, mert ugyan mi kivetnivalót találhatott a tökéletes ívű, tükörsimára csiszolt cipőtalpon, de aztán David zokszó nélkül tovább finomítja, csiszolgatja, hogy a következő mustránál Monsieur Louis mindössze egy kimért bólintással jelezze elégedettségét.







Párizsi divatcégek műhelyében

David mesterlevéllel a zsebében sem gondolta, hogy nincs már tanulnivalója, a legjobb párizsi divatcégek cipészműhelyében inaskodott tovább hat évig, hogy azt a tökéletességet elérje, amit beléneveltek. Anatómiai tanulmányokat folytatott, ortopédiai vizsgát tett, készített női, férfi- és sportcipőket egyaránt, és az elismert Hermes cipőkészítő műhelyben dolgozott, ahol olyan hírességeknek készített méretre cipőt, mint Roger Moore vagy Paul Anka.

A mese a cipészfiúról itt be is fejeződhetne azzal, hogy egy jó nevű divatcég megkínálja egy zsíros állással, vagy megnyitja saját műhelyét Európa valamelyik nagyvárosában, és aztán egy képsor, amint Brad Pitt egy David által varrt cipőcsodában végigsétál a vörös szőnyegen az Oscar díjkiosztójára.
Ehelyett David idepottyant a mi kis rendszerváltozós dagonyánkba, és beleszeretett a Dunakanyarba. Úgy gondolta, ha itt az Unió, akkor az ő „Nagymaros – Hongrie” felirattal ellátott cipői innen is meghódíthatják a világot.
Így aztán megvette azt a nagymarosi házat, amelyben valaha egy cipészműhely működött, és a cipőjavítás mellett belevágott saját vállalkozásának megteremtésébe. A helybeliek befogadták a francia fiút, és David hasztalan ágál, ha a ház régi tulajdonosát, a féllábú cipészmester reinkarnációját látják benne.


Barátságban az óriáscsigával





Ahogy lenni szokott, pár évvel később a Dunakanyar szépsége mellett egy zebegényi lány is elbűvölte Davidet, és hamarosan Mariannával együtt egy kisebb állatkert is a nagymarosi házba költözött. Így most a fürdőben két teknős éldegél, akárhova lépek, két kutya lábatlankodik körülöttem, de a legkülönösebb házi kedvenc az ablakpárkány terráriumában lakó afrikai óriáscsiga. Minden valamirevaló francia ízletes falatnak gondolná, de David sutba vágta a nemzeti hagyományokat, és felhagyott a kontinensünkön élő kisebb csigarokonok fogyasztásával is, inkább azt nézegeti, mikor éri el Migu háza az áhított 20 centiméteres álomhatárt.
A franciaországi rokonság persze egyeztető tárgyalásokat folytat, hátha ünnepek idejére vissza lehet csempészni a tányérba a puha testű ínyencséget, de Davidék hajthatatlanul tartják magukat a csigamentes diétához.
Még elmesélik, hogy egy időben a váci nemzetőrökhöz is csatlakozott, a Kismarosi Önkéntes Tűzoltóságnak pedig most is aktív tagja.
Fent a tetőtérben a családi étkezőnek szánt hatalmas asztal – szintén made by David – hamar átalakult barkácsasztallá. A lakásban majdnem mindenről kiderül, hogy David nemcsak a cipészszerszámokkal képes művészit készíteni, hanem a műhelyen kívül is folyamatosan alkot. Most a teljes asztalt beborítja a Nagymaros valamennyi címerét befoglaló cégtábla, amelyet a ház portáljára szán. Én meg elképzelem a családi idillt esténként, amikor David fúr-farag, Marianna meg egyéves fiukat, Krisztiánt próbálja lebeszélni róla, hogy hathatós segítséget nyújtson a cégér elkészítésében.

Hazafelé az jár a fejemben, hogy ha egy mesében a cipészfiúkból lehetnek hercegek, és elnyerhetik a fele királyságot, akkor de jó lenne megszavazni egy icipici birodalmat a mi hétköznapi hőseinknek, akiknek van hitük, álmuk, lelkesedésük és töretlen elszántságuk megvalósítani az álmaikat.

A cipők szerelmese – mert őt hallgatva csak ez a banális jelző jut eszembe – kifogyhatatlan energiájával megvalósítja álmát, és az Unió ezen szegletét csodás mestermunkáival hírnévhez juttatja.