Higgy magadban, ez a lényeg!

Katit régóta ismerem. Össze-összefutunk a kiadó folyosóján. Futó biccentés, többre nemigen van időnk. Számomra mégis mindig biztatóak ezek a találkozások. Amíg Kati ilyen szép, ápolt, nőies, addig nem kell félnem. Addig van remény.

Diós Kati

Kati: Remény mindig van – mosolyodik el. – Még ötvenkilenc évesen is. Szepes Mária néni jut eszembe, aki kilencven fölött is minden reggel szépen kontyba fogta ősz haját, tett egy kis púdert az arcára, egy leheletnyi rúzst az ajkaira, és szép volt. Maga a megtestesült NŐ.

Lilla: Te hogy csinálod?

Kati: Nem fogod elhinni, nemigen teszek érte, hogy így nézzek ki. Genetikai adottság. Édesanyámtól örököltem.

Lilla: Na jó, trükkjeid nincsenek. De azért napi szinten csak teszel valamit azért, hogy ilyen fiatalos benyomást kelts!

Kati: Lássuk csak… Huszonnyolc éves koromig táncoltam egy belgrádi néptáncegyüttesben. A fiatalkorban végzett mozgás nagyon sokat jelent, még ma is érzem a hatását. Igaz, ma már járok fitneszterembe – látod, valamit mégiscsak teszek magamért -, mert ötvenéves korom körül érezni kezdtem, hogy itt az ideje foglalkozni a testemmel. De a tánc után húsz évig valóban nem csináltam semmit. Nem is lett volna rá időm. Harmincnyolc éves koromig modellkedtem, ezalatt születtek a gyerekeim is. Az első szülésem után három hónappal már a kifutón álltam. Nehéz időszak volt.

Lilla: És az arcod? Egyetlen ráncot sem látok rajta.

Kati: Nézd csak meg jobban! Különösen a nevetőráncaimra vagyok büszke. Szeretek jókedvű lenni, és ha ennek nyoma van, azt én nem bánom. A példaképem Brigitte Bardot, aki őszintén vállalja a ráncait, nem rohangál szépségklinikákra, hogy felvarrassa őket. A ráncaink őrzik a múltunkat. A sok örömet, fájdalmat. Én se szívesen válnék meg tőlük.

Lilla: Neked nemcsak a bőröd szép, a szemed is ragyog…

Kati: És tudod, miért? Mert ráébredtem, hogy az élet szép. Egy tragédia döbbentett rá. A férjem halála. Három évvel ezelőtt váratlanul meghalt tüdőrákban. Iszonyúan elkeseredtem, de végre ráébredtem, hogy csak ez az egy életünk van. Ennek kell örülni. Minden percének, pillanatának… Bármilyen hihetetlen, én sokáig szorongtam, nem bíztam magamban. Már keresett manöken voltam, és még mindig nem hittem el, hogy mit érek. Azt sem, hogy szép vagyok. Csak mostanában csodálkoztam rá a régi fényképeimre. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. A tanfolyamaimra érkező nők nyolcvan százaléka bizonytalan, elégedetlen önmagával. A tükör elé állítom őket, hogy nézzék meg, milyen szépek, talpraesettek, de sajnos, nem látják. Az egész országra általában véve jellemző, hogy mindenki frusztrált, elégedetlen. Megpróbálunk folyton megfelelni, ahelyett, hogy vállalnánk önmagunkat, és inkább megvárnánk, amíg a külvilág elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Ehhez nem kell más, csak kellő önismeret.

Lilla: Erre ugyebár előbb szert kell tenni…

Kati: Hát nekem elég későn sikerült. Már megszülettek a gyerekeim. Húszévesen belementem egy olyan házasságba, ahol a férjem ugyanazokat az elvárásokat támasztotta velem szemben, amelyeket egykor a szüleim. Én meg elfogadtam, hogy mindenben ő irányítson. Így szoktam meg otthon. Csak aztán előbb-utóbb érezni kezdi az ember, hogy az ám, de akkor hol vagyok Én? Ez volt az a felismerés, amely elindított a válás felé.

Lilla: A Nők Lapja Iskolája mikor jutott eszedbe?

Kati: Tizennyolc évvel ezelőtt. Akkoriban találtam rá a második férjemre, aki igazi társnak bizonyult. Mellette végre felnőtt nőnek érezhettem magam. Amikor újra rám köszöntött a boldogság, megnyílt számomra ez a lehetőség is. Megtanítani a nőket arra, amit manökenként elsajátítottam. Arra, hogyan viseljék a nőiességüket. Hogyan sminkeljenek, járjanak, öltözködjenek, és nem utolsósorban arra, miként válhatnak igazán önmagukká.

Bori: Ez utóbbi nagyon fontos. Már éppen meg akartam kérdezni, valóban azt hiszed-e, hogy egy nő attól válik nővé, hogy szoknyát visel, és körömcipőben járkál. Mert szerintem ennek sokkal mélyebben rejlő okai vannak. Például az, hogy képes-e szeretni önmagát. Elfogadni női szerepeit, örülni az anyaságnak, ismerni és tisztelni a női lét funkcióit és misztériumait. Én magam sokszor megrémülök, hova vezet az, ha a női létnek pusztán a felszínen megjelenő attribútumaira koncentrálunk. Hiszen látjuk, hogy a szépségipar hogyan próbál bennünket egyre inkább belekényszeríteni egy folytonos megfelelési körbe. A nyolcvanas években például még egyetlen kamaszlánynak sem jutott eszébe melltartót viselni, ma pedig push up nélkül már szégyen megjelenni az utcán. Félő, hogy hamarosan már a mellplasztika és a ráncfelvarratás is kötelezővé válik…

Kati: Teljesen egyetértek veled. Én is azt próbálom hangsúlyozni, hogy nem kell mindenáron megfelelniük a trendnek. Van, akinek jól áll a divat, és van, akinek nem. Nem az a cél, hogy egyformák legyünk, hanem éppenséggel az, hogy merjünk különbözni egymástól! Az a fontos, hogy szeressék, és merjék vállalni önmagukat. Mindenkiben van valami szép, amit hangsúlyozni érdemes. Ha ez sikerül, már az is visszahat az önbizalmukra. Úgy gondolom, a lényeg az, hogy minden helyzetben az ápoltság és elégedettség érzetét keltsük. Mindegy, hogy ezt mivel érjük el.

Lilla: És a kisugárzás? Egy férfi ismerősöm szerint az a szép nő, akinek kisugárzása van. Erre hogy lehet szert tenni?

Kati: Nincs rá recept. Az biztos, hogy a belőlünk áradó erő és magabiztosság a legfontosabb összetevői. De kell hozzá némi rafinéria, csepp alázat, humor, bölcsesség is. Ismét csak azt tudom mondani: önismeret. És persze az sem árt, ha az ember jól kiigazodik a másik nemen.

Lilla: Neked ez gyerekjáték lehet.

Kati: Nehogy azt hidd! Három éve egyedül élek. Igaz, nem magányosan, sok barátnőm, ismerősöm van. Élem az életemet. Ennyi idősen már nem könnyű párt találni. Az embernek idővel annyi berögzült szokása, annyi rossz tapasztalata, előítélete gyűlik fel, hogy nehéz nyitottnak maradnia. Azért én igyekszem. Bízom benne, hogy egyszer csak rám mosolyog a szerencse.

Lilla: Küldtél nekem néhány gyönyörű novellát. Öngyógyító írásoknak tűntek.

Kati: A férjem halála indította el bennem ezt az írásfolyamot. Korábban is előfordult, hogy lejegyeztem egy-egy gondolatot, eseményt az életemből, de csak most álltak össze kerek történetekké. Nagyon mély gödörben voltam, és azt vettem észre, ha kiírom magamból az érzéseimet, megkönnyebbülök.

Bori: Ez így van. Óriási szabadságot ad egy nőnek, ha kiírja magából a gondolatait. Egyrészt azért, mert megfogalmazza magának a problémáit, érzéseit, másrészt azért, mert így szembenéz velük, és máris lesz rájuk némi rálátása. Ettől már csak egy lépés, hogy a megoldásra is rátaláljon. Ilyenformán az írás gyógyító erővel bír. De lehet egy másik célja is: önmagunk programozása. Ha sokszor lejegyezzük, meg-megismételjük vágyainkat, reményeinket, így adva nyomatékot nekik, tapasztalni fogjuk, hogy hamarosan valóra válnak. Érdemes kipróbálni.

Kati: Ezt hívom én önszuggeszciónak. Óriási ereje van! Sokszor előfordul velem, hogy fáradtan, összetörve ébredek, és ilyenkor nem szeretek tükörbe nézni. Viszont, ha már ébredéskor megpróbálok mosolyogni, és többször elmondani magamnak, hogy ma jó napom lesz, egészen másképp alakul minden. „Feldobok” egy könnyű sminket, de legalább egy szájfényt, még akkor is, ha otthon maradok, és így állok neki például takarítani. Akkor nem érzem magam cselédnek.

Bori: Jézusom! Soha nem lehet lazítani?

Kati: Dehogynem. Van, aki azt sem veszi észre, ha mondjuk, összenő a szemöldöke. Úgy is szépnek látja magát. Mindenki a maga mércéje szerint él, viselkedik. Én így érzem jól magam. A környezetem is ezt várja el tőlem, mert ezt szokta meg. Ez engem soha nem nyomaszt, sőt, inkább inspirál.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Audrey Tautou harmincévesen lett felnőtt » • D. Tóth Kriszta: Őrültek raktára » • Könnyű, franciás… » • 10 kérdés és válasz a fogamzásgátlásról » • Visszamennék dolgozni, mit szól a főnököm? » • Egyszülős családok » • Harcoljunk együtt a kiégés ellen! Nők Lapja Ezotéria: • Asztrotörténet »