Gazdálkodj okosan – az idővel!

Csakis az elhatározáson múlik!

Nyírő András, az első magyar internetes hírportál, az Internettó (majd az Index) alapító főszerkesztője huszonévesen gyakran késett, elhalasztott vizsgákat, mert nem tudott fölkészülni rájuk.

Nyírő András

– Még egyetemista voltam – meséli -, amikor egy szociológussal kellett interjút készítenem. Mivel késtem a leadással, a megrendelő nem volt hajlandó átvenni. Ez nagy tanulság volt. De az elhatározás, hogy pontos leszek, akkor született meg, amikor az Internettó főszerkesztőjeként egy nagyon kedves amatőr társasággal kellett határidőket betartatnom. Egy módon lehetett, ha én magam pontos voltam. Bármilyen közhelyesen hangzik is, magamnak kellett rájönnöm: ha elvárásokat fogalmazok meg, csak úgy várhatok el valamit másoktól, ha ahhoz én is tartom magam. Otthon is beosztom az időmet. Ha a gyerekeimmel vagyok, kikapcsolom a telefont, hogy ne „ússzanak be” az egyéb dolgok. Amikor megbeszélésen vagyunk, akkor a kollégáimmal is kikapcsoltatom. Igyekszem a hétköznapokban hatékony lenni, viszont szervezek magamnak olyan időszakokat, amikor nem így élek. Nem vagyok katonatiszt, se robot, aki csak megy előre. De kifejezetten élvezem az időzsonglőrködést: azt, hogy miként tudom a leghatékonyabban megoldani a feladatokat. Nekem ez a kis napi keresztrejtvényem.

Egyébként nem olyan nagy dolog pontosnak lenni. Csakis az elhatározáson múlik. Ha az megvan, akkor elsőként végig kell gondolni a teendőket. Majd azt, hogy ezek közül mik a legfontosabbak. A teendők listájába beépítem a lehetséges kockázatokat is. Minderre persze nincs mindennap szükség, csak vészhelyzetben. A sok apróval érdemes kezdeni, mert akkor hamar lesz sikerélményem, hogy már számos teendőn túl vagyok. Fontos azt is pontosan tudni, mi mennyi időt vesz igénybe. Ebben pedig létezik egy alaptörvény: minden tevékenységnek annyi időre van szüksége, amennyit szánsz rá.

Kétfajta életstratégiát lehet követni. Van, aki hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Számára mindig épp az a fontos, amivel foglalkozik. Ennek a felfedezős, lazább tempónak megvannak az előnyei: érik benyomások, futó örömök, jó és rossz dolgok. Olyan ez, mintha az ember kis erdei ösvényeken járna, lehet, hogy közben meglát őzgidákat, én viszont sokkal gyorsabban odaérek, hiszen az autópályán megyek. Aki az erdei ösvényen jár, talán nem is akar hatékony lenni, én viszont igen. Választás kérdése az egész.

Egy kismama két városban

Éjjel van, most oltották el a lámpákat abban a martonvásári házban, ahol Kováts Zsuzsanna él a családjával. Mindenki aludni tért, csak az ő agya jár még azon, mennyi mindent kell másnap elvégeznie, mit kell bepótolnia, ami az előző napból kimaradt. Felmosás, palántázás, és még sok más munka, ami nem maradhat el. És itt nem csak házimunkáról van szó. Tudományos cikkeket ír, kutat és tüdőgyógyász szakvizsgára készül. Nem egyszerű mindez a két hónapos Blanka és a kétéves Julcsi mellett.

Martonvásár, az édes otthon

Kováts Zsuzsanna

A nyavalya! – gondolja Zsuzsa hajnalban, amikor kipattan a szeme alig pár óra alvás után kisebbik lánya nyöszörgésére. Sietni kell hozzá, nehogy nővérét felébressze, aki ha korán ébred, nyűgös lesz. De késő, Julcsi már mondja is: „Joghurtot kérek!” Mamája vár, hátha visszaalszik még. Végül Julcsi fél nyolckor végre megkaphatja a joghurtját. Nem előbb, mert neki pontos napirendje van, erre szoktatták rá a szülők.

– Megbolondulnék, ha nem tartanám magamat ehhez – mondja Zsuzsa, miközben répát pucol kora délelőtt az ebédhez. Ezalatt Julcsi azt próbálgatja, hogyan lehet minél gyorsabban kipakolni az alsó polcot a konyhában. Nem sokkal később a szemetest is célba veszi, leszedi a fedelét. Ekkor jön az anyai szigor:

– Mit csinálsz?! – Egy félmosoly a válasz, és a leányzó a legnagyobb lelki nyugalommal közli: – Julcsi pakol! Nagyot!

A további „balhét” megússza a kislány, mert Blanka ismét sírni kezd. Meg kell nézni, mi van vele. Ezúttal karba kéredzkedik. Ráadásul a telefon is megszólal. Ettől az ebédfőzés csúszik, és ez idegesíti Zsuzsát. Azt sem tudja hirtelen, hol áll a feje. Te jó ég, már tizenegy óra, kap észbe. Levegőzni kell. Most már csak az udvarig jutnak. Megint Ádámnak, a férjnek kell majd bevásárolnia.

Csodák csodájára mégis kész lesz az ebéd délre. Utána a lányok végre pihenni mennek. Ez a legnyugisabb idő. Zsuzsa elrendezi a konyhát, a Julcsi által létrehozott csatateret, és még söpör is. Éppen a kertbe készülne, amikor Blanka megint bömbölni kezd.

– Ma sem palántázom – állapítja meg, és látszik rajta a még inkább felgyülemlő feszültség. Egy hete készül a kiültetésre. Mégsem gorombán szól idősebb gyermekére, aki, amíg a kicsi szopizik, szétpakolja a nagyszobában a cédéket. Élvezi, hogy ezúttal is ráterelődik a figyelem. – Könyvet nézünk! Mamával! – nyafogja. Anyukájának nincs szíve ellenállni. Jobbján Julcsi, bal karján Blanka, így olvasgatnak. Észre sem veszik, mennyire elrepült az idő, hiszen már a papa is hazaért. Jöhet az este fénypontja, a közös vacsora négyesben, és az elmaradhatatlan rajzfilmnézés a nagylánnyal, aki utána végre aludni megy. Zsuzsa számára ekkor kezdődik az újabb műszak. Vasalás, felmosás, házimunkák. Azért arra is szakít időt közben, hogy közösen megigyon egy teát a férjével, mert kellenek a meghitt percek.

Lassan ismét elcsendesedik a ház. Megint éjjel van. Jöhet a másnapi programtervezés. Budapestre utazik a család.

Kaland Budapesten

Ádámmal kora hajnalban autózik be a család a fővárosba, hogy Blankát szűrővizsgálatra vigyék. A papa először kiteszi a többieket a nagyszülőknél, ahol együtt reggelizik mindenki, majd a nagymama és a nagypapa is dolgozni megy. Zsuzsa számára ekkor indul az igazi kaland: BKV a két csöppséggel! Blanka egy hordókendőben, Julcsi pedig a mama kezét fogva közlekedik. A buszon a két gyerekkel még ülőhely is jut.

– Nem késtünk el az ultrahangról! – lélegzik fel az anyuka. Amíg a picit vizsgálják, a nagyobb állandóan kérdezget: „Az mi? Ez mi?” Ehhez a mama végtelen türelme kell.

Szerencsére, a Semmelweis Egyetem központja nincs messze a I. számú Gyermekklinikától, ahova Zsuzsa munkaügyben megy. A két kicsi miatt itt sem tart sokáig a megbeszélés. Így ebédre pont hazaér a kis társaság.

– Az a jó a fővárosban, hogy nem én főzök, és nincs házimunka sem – árulja el Zsuzsa, mi az előnye annak, ha a nagyszülőkhöz jönnek. Még arra is van alkalom, hogy amíg a kicsik alszanak délután, addig megpróbálja utolérni magát a tudományos cikkeivel. Sőt, egy kis pihenés is belefér, hiszen csak este jön értük a férje.

A szakértő tanácsa

dr. Kiszely Márta

Dr. Kiszely Márta pszichoterapeuta, a Stressz- és Krízispszichológiai Intézet munkatársa:

– Zsuzsa esete tipikus. Sok kismama szeretne egyszerre háziasszony, anyuka és feleség is lenni. El kell dönteniük, mi legyen a középpontban. Zsuzsánál érezhetően a gyerekek kerülnek a fókuszba. Hiba az, hogy az anyuka túl sokat tervez egy napra. Ennek elkerülésére javaslom, hogy egy-két hétig jegyezze le a napjait, írja fel, mi mindent végzett el. Azt is vezesse, mit tervezett előre. A kettőt vesse össze, és egy idő után látni fogja, mi az, ami már nem fér bele. A lelkiismeret-furdalás ellen, amit Zsuzsa érez, ha valamivel nincs kész, relaxtechnikák alkalmazását tanácsolom. Lenyugtató mondatok ismétlését, lágy, monoton zenével.

Jó példa, hogy a férj megy bevásárolni, cserébe mindennap kap feleségétől saját időt. Még jobb lenne, ha időnként el is mennének valahova a gyerekek nélkül.

Zsuzsánál külön kell beszélni a budapesti létről is. Fontos, hogy tudatosítsa magában, itt sokkal rugalmasabb lehet, nem kell tartania a gyerekek pontos napirendjét, és egyáltalán nem baj, ha később ebédelnek.

„A kislányom tanít”

Keszei Bori, operaénekes élete is gyökeresen megváltozott, amikor megszületett kislánya, Zorka. Sokkal nyugalmasabb lett. Mert azelőtt mindig kétlaki életet élt, nagyon kevés időt töltött idehaza. Eleinte vidéken játszott, Debrecenben, Szegeden, majd pedig Bécsben. Hetente, kéthetente voltak fellépései Németországban, Franciaországban, ezért aztán minimum két lakásban plusz egy szállodában élt, azelőtt soha nem tapasztalta, milyen az, amikor az embernek csak egy ágya és egy fogkeféje van. Az időt azonban akkoriban is be kellett osztani, premierre mindent tudni kellett, nem lehetett elmaradni.

Keszei Bori

– Az a jó az anyaságban, hogy nem egyszerre leszünk édesanyák, hanem fokozatosan kapjuk a feladatokat. A várandósság kilenc hónapja nekem is alkalmat adott arra, hogy felkészüljek erre a másféle életformára. Lassacskán kellett megváltoztatni az életem, az időbeosztásom. Egyre többet kezdtem főzni, egyre jobban figyeltem a rendre, és egyre nyugalmasabb lettem. Harminchárom éves vagyok, már nagyon vártam erre a kisbabára, és valójában nagyon jólesett, hogy már nemcsak én vagyok magamnak, hanem figyelhetek valaki másra. Az én szakmám meglehetősen egoista, és a gyerek ebből a tökéletes énközpontúságból szerencsésen kibillentett. Most Zorka az életem főszereplője, mert ez egy huszonnégy órás szolgálat. A hangszalagokat különben sem szabad a szoptatás idején terhelni, de az ember ilyenkor annyira belefeledkezik a kisbabája csodálatos világába, hogy az éneklés nem is hiányzik. Ha menni kell valahová, mindenhová együtt megyünk. És ahogy nő, úgy változik majd az is, hogy én mire leszek újra képes. Fokozatosan veszem majd vissza a feladataimat, ahogy fokozatosan tettem is le. Persze, akkor is ő áll majd az első helyen, ezért mindent másképp is kell majd csinálni, mint eddig. Addig is Zorka tanít az idő helyes beosztására. Mivel kevés van belőle, ezért dönteni kell, mi a legfontosabb. A mosogató tele lehet szennyes edénnyel, az megvár, Zorkához azonban menni kell, ha hív, ha szüksége van rám. És én úgy vagyok vele, hogy ezt a központi szerepet nem is szívesen adnám át másnak, még az édesapjának sem. Takarítani is lehet később, és a kimosott ruhát is ki lehet teregetni máskor, ezek eltolható dolgok. Szerencsés is vagyok talán, mert a háztartásban van segítségem, és anyósom és az édesanyám is sokat segített a gyermekágyas időszakban. De azért a napi háztartási feladatokat nekem kell megoldanom, és ebben az segít a legtöbbet, hogy tudom, ez egy olyan időszak, amikor nem állhat mindig minden élére állítva. Biztos vagyok benne, hogy később majd lehet a lakásom tökéletesen rendezett, de most nem ez a legfontosabb. És én ennek az élethelyzetnek egyelőre csak a nyugalmát, az örömét érzem.

Idő az életre

„Bearanyozza a körülötte élők életét, töretlenül biztat mindannyiunkat, hogy az élet ajándék. Csakúgy, ahogy a család, a barátság, és a jó emberi kapcsolatok is, amelyért önzetlenül tennünk is kell, hogy mi magunk is jól érezzük magunkat” – mondta Botár Ilonka néni lánya, Angéla, édesanyja nyolcvanadik születésnapján, a nagy családi ünnepségén. Mert Ilonka néninek volt és ma is van ráérő ideje magára az életre. Amikor dolgozott, akkor is maradt ereje nemcsak a családra, hanem a barátokra, a könyvekre és a kiállításokra is.

S hogy mi a titok? Talán a derű, amely most, nyolcvanon túl is ott bujkál a szemében. Vagy egyszerűen csak a terv, amelyet előre elkészít? Szerinte ebben nincs semmi különös, semmi megírnivaló. Csak ahogy hosszan elbeszélgetünk, derül ki, számon tartja, kinek mikor van a születésnapja, névnapja, ennek köszönhető, hogy harmad, negyed unokatestvérekkel is tartja a kapcsolatot, felírja, mikor kit kell felhívni, előre készül az ünnepekre, mi lesz a menü, mikor hogyan célszerű bevásárolni, tudja, mikor jön az unokája hozzá ebédelni, és még hosszan sorolhatnám. De a legfőbb titok talán nem is ez, hanem az, hogy ebben a tervben mindig benne van az a meggyőződés, hogy amit csinál, az fontos. Hogy a barátság fontos. Ennek köszönhető, hogy gimnazista barátnőivel – akikkel épp hetven éve ismerik egymást – ma is tartja a kapcsolatot. Vasárnaponként mise után találkoznak, beülnek valahová kávézni, beszélgetni. Hétköznap pedig közös programokat szerveznek, kiállításokra járnak, és utána meg is beszélik, amit láttak.

– A barátság kétoldalú befektetés, mind a kettőnek adnia kell az idejéből, az erejéből. Ha találkozni nem is lehet mindig, akkor is fel kell venni néha a telefont, és meg kell kérdezni a másikat, mi újság – mondja, és ahogy mesél a régebbi időkről, egyre inkább kirajzolódik a szavaiból, hogy legalább ilyen fontos volt mindig a család is. Mert amikor az unokái óvodások voltak, ő ment értük mindig ebéd után, és hogy ezt megtehesse, egy darabig csak négyórás munkát vállalt. Később anyósát és édesanyját is otthon gondozta, mind a ketten több mint százévesek voltak, amikor örökre el kellett tőlük búcsúzni. Amikor pedig ő maga lett súlyos beteg, életben tartották azok a baráti, a rokoni szálak, amelyeket egész életében ápolt. A nyolcvanadik születésnapján negyven embernek főzött maga, az étlapon csupa különlegesség szerepelt, mint fetakrém és lazac marinált zöldségekkel. Most, hogy nyugdíjas, és még szabadabban oszthatja be az idejét, megtanulta az üvegfestést. Azóta ezzel a technikával díszíti a lakást, készít személyre szabott ajándékokat. De a könyvek, az újságok sem maradnak kiolvasatlanul mellette. Ezért könnyen beszélgethetnénk irodalomról, képzőművészetről, politikáról is, vagy csak egyszerűen arról, hogyan kell készíteni a szárított paradicsomot, amellyel búcsúzóul még megkínál. A különleges, több napig készülő ínyencségben ott van a tavalyi nyár íze.

– A barátokra nem szabad ráönteni az összes panaszunkat – tanácsolja -, és nem szabad sajnálni rájuk az időt, akkor megmaradnak nekünk, ahogy télire megmaradhat a zamatos, nyári paradicsom íze.

Megjavulok…

Kolléganőnk, Mihalicz Csilla is notórius késő, önként vállalkozott az időtréningre.

„Az orrom előtt ment el!”, „bocsánat, nem jött a villamos!”, „már majdnem kész, csak húznom kell belőle”, „sajnos, közbejött valami, megbeszélhetnénk egy másik időpontot?”, „nem érek haza addig, majd este találkozunk”, „bezárt, már elment, elfogyott”, „előbb kellett volna”, „a holnap reménytelen, inkább péntek este”. Nincs nap, hogy ezek a szabadkozások el ne hagynák a számat. Sosem jobb. Ilyen vagyok. Futok az életem után. Nem járok fodrászhoz, se szórakozni, nem pihenek, nincs hétvégém, nem alszom. Nem is élek. Jó persze, nő vagyok – a szokásos „munka-család konfliktus”, modern szerepválság, emancipáció, de csodás…

De mintha más jobban csinálná!

A szakértő tanácsa

Elmentem hát megjavulni Kiszely Márta időmenedzser-pszichológushoz, aki a hozzám hasonló „űzött vadaknak” segít, hogyan vehetnék kézbe az életüket.

Mihalicz Csilla

Persze kések. Miközben ballagok fölfelé, eszembe jut, ki mindenkinek tört már belém a bicskája: az apámnak, a férjemnek, a barátnőimnek…

Meglepődöm, amikor nem kockás papírt veszünk elő, hogy megtervezzük egy tipikus napomat. Jegyzetelés helyett beszélgetni kezdünk. Arról, hogy nekem mi fontos, mik a teendőim. Mi a helyzet az extramunkákkal, és mi a helyzet a velem élőkkel? Miért gondolom, hogy jót teszek, ha megkímélem őket attól, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből? Miért nem gondolom át, mik az átadható feladataim? Miért gondolom, hogy ezeket csak nekem lehet elvégezni? Mert más nem hajlandó? Hogy is van ez? És ha én se volnék, mostantól…?

– Nem igaz, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen – vetem föl Kiszely Mártának. – Én szeretnék olvasni, táncolni, jógázni, angolt tanulni, kirándulni, filmeket nézni…

A pszichológus erre azt javasolta, vegyük sorra az „időrablókat”, akik/amik megakadályoznak engem a fontos dolgokban.

– Érdektelen e-mailek, hosszúra eresztett telefonhívások, fecsegős félismerősök – kezdek vallani -, energiavámpírok, könnyelmű ígéretek beváltása, emberek, akiket nem akarok megbántani azzal, hogy nem veszem föl a hívásukat, nem megyek el a rendezvényükre, nem írok róluk a Nők Lapjába se kis hírt, se nagyobbat, régi riportalanyok, akik segítséget kérnek, de nem tudok adni, csak próbálkozom, az extramunkák, mert kell a pénz, satöbbi.

– Mi lenne, ha letenné a bűntudatot, néha kikapcsolná a telefonját, és nem hagyná magát dróton rángatni? Ha írna egy listát, ki és mi igazán fontos ma, és a többi hulljon ki a rostán? – veti fel Kiszely Márta.

– Ha ilyen egyszerű volna! – sóhajtok.

– Ami nem egyszerű, annak megvannak a lélektani okai, és akkor azzal dolgozni kell – néz rám várakozón.

Házi feladat: határozzak el egy tesztnapot, amikor elkészítem a teendők listáját, rangsorolom őket, lepasszolom a passzolható feladatokat, kíméletlenül lerázom az időrablókat, határozottan alkalmazom az önérvényesítési technikákat – következményeket helyezek kilátásba, és azokat be is váltom – és főként: pontosan odaérek mindenhová. Vagyis: tervezetten éljek túl egy napot.

Hosszú távú feladataim: átgondolom a „nagy halogatásaimat” (jóga, tánc, angol, film, satöbbi), megosztom az otthoni teendőimet.

A gyerekeim, mondjuk, megfizetik az árát annak, ha én megjavulok, az biztos.

Szakértőnk, Kiszely Márta szakértő elérhetősége: www.stresszintezet.hu

Még több az e heti Nők Lapjából: • Egy napig kényeztettük D. Tóth Krisztát » • Lola baba új alakot ölt » • Tanulj tanítani! » • Rendhagyóan rántott zöldségek » • Terhes kamaszok vallomása » • Jill segít! 1. rész »