A mi családunk mégis – mint rendesen – valami egészen mással akart kirukkolni ezen a szép napon. Persze mindenki csak kutyafuttában vetett oda néhány szót a másiknak, hogy na, idén aztán lesz nagy meglepetés.
De a történet nem itt, hanem jóval korábban, úgy húsz-huszonöt éve kezdődött. A nővéremmel, amikor valami zűrt csináltunk, vagy átrendeztük a gyerekszobát, vagy bárányhimlőssé varázsoltuk alkoholos filccel az összes babát, gyakran hallottuk apu szájából azt a számunkra teljesen érthetetlen mondatot, hogy „mondtam én, hogy inkább vegyünk egy kutyát…!”. Mi persze azt sem tudtuk, hogy miről beszél, de helyeseltünk, hogy mi is szeretnénk egy kutyát, és meg is érdemeljük, mint azt az éppen aktuális példa is mutatja. Anya meg azonnal kiabált, hogy még csak az kellene, van elég dolga így is.
Aztán, amikor kamaszok lettünk, kezdtük megérteni, mire is céloz Apu. De azért nem árultuk el magunkat, és továbbra is kitartottunk amellett, hogy márpedig nekünk kell egy kutya. Amikor a nővérem már egyetemre járt, én az érettségire készültem, Anya gyakran mondogatta, hogy lesz majd kutya, persze hogy lesz, ha majd kirepülnek a fiókák.
Aztán kirepültünk. A nővérem férjhez ment, én pedig összebútoroztam a haverjaimmal, a szüleim pedig élték a megszokott, nyugodtnak látszó nyugdíjaséletet.
Amíg el nem következett május eleje. Akkor ugyanis én elhatároztam, hogy ha már annyit emlegették azokat a kutyákat, hát legyen meg az ő akaratuk. Gondoltam egyet, és egy menhelyről elhoztam egy édes, aranybarna színű, ugató kis gombolyagot. A kis lakótelepi keverék két nap alatt, amíg meg kellett őriznem, átrendezte a lakást, széttépte a cipőimet, és mindent, amit talált, megrágott – nesze nektek kutya. Vasárnap pedig elégedett fejjel sétált mellettem a pórázán a szülői ház felé.
Már nagyon izgultam, hogy mekkora lesz a meglepetés, de végül is én lepődtem meg a legjobban. A kapun belül ugyanis egy édes kis labrador és egy fehér pamacsszerű kutya játszadozott nagy boldogan, a háttérben pedig a nővérem és az apukám letört ábrázattal nézték a pusztítást.
Mint kiderült, nemcsak én gondoltam úgy, hogy itt az ideje a kutyának, hanem a nővérem és az apukám is. Így sikeredett a mi anyák napjánk ebben az évben is rendhagyóra.
