A Belső Barlang ezoterikus központban Móni foglalkozásra készül. A terem közepére helyez egy lobogó gyertyát, hangszereket rak szét, dobokat, csörgőket, sípot, színes kendőket szór a padlóra. Felosztja a teret négy sarokra, a fájdalom, a veszteség, a düh és a szomorúság házára,
és arra kéri a résztvevőket, hogy használják az eszközöket és próbálják kifejezni érzéseiket. Van, aki a szomorúság sarkába megy, összekuporodva dobolni kezd, lassan, majd egyre erősebben, aztán fogja a hangszert és átmegy a düh sarkába, ahol már két kézzel veri a dobot.
A szomorúság házába térő lassan mozog, és hirtelen elsírja magát, de a táncot nem hagyja
abba. És ahogy felszínre törnek az érzelmek, már hangos kiáltozás is hallatszik a düh teréből,
olyasmi, amit nem engedhet meg magának az ember a mindennapokban.
„A jogi értelemben vett válást még nem éltem meg, de az elválás veszteségét más emberi kapcsolatokban megtapasztaltam – mondja Ambrus-Dáva Móni alternatívmozgás- és masszázsterapeuta. – Elvált emberhez mentem feleségül, és most a házasság oldaláról van élményem és nézőpontom. De hát a terapeutának nem is kell mindent a maga bőrén tapasztalnia.”
A testünk kifejezi önmagát
A táncterápia jó módszer a válás során felmerülő problémák kezelésére. A test a bennünk megnyilvánuló érzéseket képes kifejezni, sokkal őszintébben, mint a szavak. Nehéz ugyanis megfogalmazni azt a sokféle hirtelen feltörő érzést, fájdalmat, amely elborítja az embert. A tartás,
a testmozgás mindig tükrözi azt, hogy az ember miként észleli önmagát, hogyan éli meg a kapcsolatait. Ez a terápia nem arról szól, hogy tökéletes lépésekkel adjuk elő a tangót: minden élőlény tud táncolni, a falevél a fán, a madárraj a levegőben, a baba az anyaméhben. A terápia
során nincs szükség szavakra sem. A „páciensek” a maguk módján mozognak a térben, hogy felszabadítsák a bennünk elfojtott érzelmeket.
Második a stresszlistán
„Túl vagyok egy váláson – mondja Takács Bernadett pszichológus –, ahol az érzelmi veszteségen
kívül meg kellett osztanunk mindent, a gyerektől a kiskanálig. A stresszlistán a legmagasabb,
100 pontos a házastárs halála, de rögtön utána következik a válás. Az első a sokkhatás,
amikor az ember nem hiszi el, ami történt vele, reménykedik, hogy mindez biztosan valami félreértés. Aztán beengedi a tudatáig, már nem tudja hárítani, kialakul a bűntudat, az agresszió, a harag, egymást sűrűn váltva, és ez már az a szakasz, amelyet nagyon nehéz feldolgozni. Nekem a táncterápia segített abban, hogy újra fel tudjam építeni önmagam, és lassan
kialakult egy új nyugvópont, amelyben átértékelődhetett újból az élet.”
A férfiak nem sírnak
„A férfiak másképpen élik meg a veszteséget – mondja Tőke Zoltán. – Minket arra tanítottak, hogy fiúgyerek nem sír, ha elesel, kelj fel, katonadolog. Az érzelmeket pedig, ha lehet, ne mutassuk ki, mert akkor sebezhetővé válunk. Nekem azonban fontos, hogy el tudjam mondani, amit érzek, ha másképpen nem, akkor tánccal. Szörnyű paradoxon, de igaz: amíg nem tudom átadni magam az érzelmeknek, nem tudom felmérni, kifejezni azokat, addig új kapcsolatot sem vagyok képes teremteni, de legalábbis nem tudom őszintén átadni magam. A tánc arra is megtanít, hogyan ismerjük fel a gödröket, amelyekbe már beleléptünk, és amelyeket később ki tudunk majd kerülni. Soha ne a másikat vagy magunkat vádoljuk, ha veszteség ér, inkább nézzünk szembe
önmagunkkal. Ez az új világ kezdete. És csak tőlünk függ, hogyan sáfárkodunk vele.”
