Varázserejű étkezés

Már az ókori görögök is…

Persze tekinthetjük az evést egyszerűen a napi szükséges kalória bevitelhez elengedhetetlen állomásnak, de lényegesen igényesebben is viszonyulhatunk a táplálkozáshoz. Sőt nem ártana ismét elsajátítanunk ezt a hozzáállást. Mindenkinek a könyökén jön ki, hogy a túl gyors evés nem tesz jót a gyomornak, ahogy azt is tudjuk, hogy a futtában bekapott hamburgerek és egyéb junk foodok, miközben csillapítják az éhségünket, hosszútávon az egekbe repítik a súlyunkat, hogy a koleszterinszintünkről és a vérnyomásunkról ne is szóljunk. A minőségi ételválasztás azonban csak egyik része a fent említett minőségi hozzáállásnak. A közös étkezésnek intimitása van. Nemcsak az ételt osztjuk meg az asztaltársaságunkkal, hanem önmagunkat, gondolatainkat is. Az étkezés és az eszmecsere összekötése pedig nem új találmány. Elég csak az ókori görögök és rómaiak lakomáira gondolnunk, ahol a finom ételek és jó borok mellett delikát gondolatok tették teljessé a menüt. A lakomázás szokása később sem veszett ki Európából, s nem egy politikai döntés született fehér asztal mellett.

Az bizonyos terített asztal azonban a hétköznapokban is kitüntetett figyelemmel bír. A vasárnapi családi ebédek, az üzleti vacsorák mind a mai napig létező formák, ahogy egy komolyabb randi is vacsorával indul. Életünknek fontos és jótékony része a közös étkezés mint egy nemrégiben készített felmérésből is kiviláglik (ld. keretes írásunk).

Az adatok láttán rögtön belénk bújt a kisördög, és ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy a másik végéről nézzük meg a dolgokat, épp ezért felkerestük Dr. Baktay Zelka és Dr. Baktay Miklós pszichológusokat, akik évek óta foglalkoznak párterápiával és az étkezés kapcsolatokban betöltött szerepével.

Napi szükséglet vagy hétköznapi élvezet?

„A gyakori egyedül étkezés legfőbb negatív hatása az elhízás. Aki egyedül eszik, egyfajta transzba jön a monoton rágástól, ezért az alatt a fél óra alatt, amíg a gyomor telítettséget jelez, hatalmas mennyiségű táplálékot fal fel. Közben maga elé vagy a képernyőre mered.” Azonban nem jobb a helyzet, ha ugyan kiszakadunk a négy fal közül, de nem társaságban költjük el az ebédünket, hanem egedül a menzán. „Tömegben az ember még inkább kerüli a szemkontaktust, ezért még bambábban eszik. Ráadásul ott, ahol ismerik (például munkahelyi étkezde), a többiek szemében nagyon állatiasnak tűnik, hamar kiközösítik. Ugyanezt a „hatást” eredményezi, ha valaki csúnyán eszik. Az emberi evés valójában egy szociális aktus, a közös étkezés a főemlősök közül csak ránk jellemző. Az evéssel igazából a többieknek felelünk meg, táplálkozás funkciója egyre inkább háttérbe szorul. A csúnya evés egy üzenet a másik embernek, a jelentése pedig egyértelmű: te nem vagy fontos nekem. Épp ezért jó indítás a vacsorával egybekötött randevú. Egy kapcsolat annál jobb, minél több érzékszerv hangolódik össze. Az együtt evés-ivás közös ízei és illatai a legősibb érzelmi központokra hatnak, de van egy bizonyos összehangoltság a testtartásban, az evési mozdulatokban is. Minél több érzékszerv hangolódik össze, annál jobb! Tökéletes randevú esetében épp ezért az étel mellett jelentőséggel bír maga a helyszín, a látvány, a halk zene. A közös étkezések jelentősége pedig később sem csökken. Egy családon belül is nagyon fontos összetartó erővel bír, hiszen lehetőséget biztosít az őszinte megnyilvánulásokra emellett a közös étkezés önjutalmazó, örömforrás, ezért ha esetleg ki is kopott a családi életből, könnyű újra rákapni.”

A szex parafrázisa

Pszichológiailag persze a kólaivás szívószállal ugyancsak ritmikus nyálkahártya ingerlés, azaz a szex parafrázisa, de ne feledjük, hogy a jól szervezett találka gesztus is, mellyel kinyilváníthatjuk, hogy a másik fontos számunkra. És akkor még nem szóltunk a magunk által készített ételek varázsáról. És mielőtt azt gondolná bárki, hogy ez az út (és a konyha ajtaja) csak a nők előtt áll nyitva, álljon itt egy rövidke idézet:
„Barátnőm Che Guevara érettebb utánzatát várta, helyette azonban Vincent van Gogh egyik utánzata jött el. (…) az az idegen a sárgarépaszínű hajával és ijedt tekintetével maga volt a kiábrándulás. Ha megengedi, mondta, és nem adva Hannahnak alkalmat a tiltakozásra, szelíden kivette kezéből a kötényt, a saját derekára kötötte, a háziasszonyt pedig leültette egy székre. (…) Az ügyefogyott kis ember percek alatt átalakult: pojácafrizurája férfias oroszlánsörénnyé dúsult, a hajótörött savanyú kifejezése, ami az arcán ült, derűs összpontosításba váltott, ami egy olyan nő számára, mint Hannah, ellenállhatatlanná tud tenni egy férfit.”
(Isabel Allende: Aphrodité – Utazás az érzéki emlékezet tájain, Geopen Kiadó 2006)