Debreczeni Zita: Az életvidámságot a szüleimtől örököltem

Az Andrássy út egyik újonnan nyílt kávézójában találkozunk. A pincérek ismerősként üdvözlik Zitát. Pár perc alatt széles gesztusokkal leadja a rendelését, és elhadarja, mekkora káosz van a városban. Bájosan szeleburdi, rögtön látom, hogy jó hangulatú interjúra készülhetek. Mosolya töretlen, nyoma sincs az egyik lapban fellelt mondatának, miszerint nem kedveli az újságírókat.

– Ez az állítás úgy helyes, hogy bizonyos lapok újságíróit nem kedvelem. Nem lenne baj, hogy a magánéletemmel foglalkoznak, ha írnának azokról a fontos és jó dolgokról is, amelyekben egyébként részt veszek. Az, hogy segítek embereken, jó esetben három mondatot ér meg nekik, miközben az, hogy Fecóval (Kedves Ferenc – a szerk.) kibékültünk, címlapon jön. Ezért van ennyi brazil szappanopera is, mert az emberek imádnak mások magánéletével foglalkozni.

– A szépségversenyek világából indultál. A szépségipar tudatos választás volt?

– Tizenhat éves koromban az osztálytársaim a tudtom nélkül neveztek be az első szépségversenyre. Otthon feküdtem betegen, csak utólag szóltak, hogy készüljek – így lettem a szolnoki kereskedelmi iskola szépe. Azután később, a közgazdasági szakközépiskolában szintén a suli szépének választottak, majd jött a Miss Balaton harmadik helyezése. Közben én egy kis boltban dolgoztam, ütögettem a pénztárgépet, és egyáltalán nem voltam tisztában a szépségemmel. Az utcában lakó egyik idős néni noszogatott mindig, hogy induljak versenyeken. Tizenkilenc éves voltam, amikor a barátnőmmel beneveztünk az abádszalóki Tisza-tó Szépe versenyre. Csak a bátyámnak és anyunak árultam el, még a barátom sem tudta, hogy ne legyen ciki, ha nem nyerek. Emlékszem, egész nap fájt a fejem, ráadásul a 13-as számot kaptam. El sem hittem, hogy én győztem. Csak álltam a színpadon, és sírtam.

– Kishitűség volt részedről, vagy tényleg ennyire nem foglalkoztatott a szépség?

– A két bátyám mellett nőttem fel, mindig fiús lány voltam, sosem gondoltam, hogy szép vagyok. A srácok gyakran piszkáltak: „Neked sosem lesz barátod, annyira dilis vagy!” Mindig rövid frizurám volt, a ballagásra kapott pénzemből elmentem fodrászhoz, és levágattam az amúgy is alig állig érő hajamat, mert túl hosszúnak tartottam. Az első modelltanfolyamot tornacipőben kezdtem, mert egy sérülés miatt nem hordhattam magas sarkút. Anya tornász volt, pici, törékeny, nőies alkat, de nagyon sportos. Most hatvanéves, de ma is robogóval jár. Örült annak, hogy a két fiú után érkezett a családba egy kislány, akit dédelgethet. Be is íratott tornára, ahová csak az ő kedvéért jártam, de mindig is éreztem, hogy ez túl csajos nekem. Bruce Lee-filmeket néztem, és már az óvodában én védtem meg a lányokat. A szüleim tudta nélkül beiratkoztam kjokusin karatézni. Rohantam haza, hogy jó hírem van. Mindenki azt hitte, ötöst vittem. Majd elájultak, amikor megtudták. Attól kezdve naponta két edzésre jártam: tornára anya miatt, karatézni a magam kedvéért.

– Látom, van egy heg az álladon…

– Négyéves koromban azt gondoltam, ha a tizenkét éves bátyám felmászhat a háztetőre, én miért ne tehetném… Természetesen leestem, felakadtam egy kampóban, amely felszakította az államat. Az orrom is eltört párszor a bátyáim miatt. Emlékszem, egyszer viccből kikötöztek a kétlábú létrához az ugrókötéllel. Próbáltam kiszabadítani magam, közben pedig a létrával együtt eldőltem, arccal előre, a betonra. Ma már ezek vicces történetek.

– Valódi kihívásnak számított a nőies oldaladat domborítani?

– Mindjárt huszonkilenc éves leszek, nem vagyok már tini. Az elmúlt másfél-két évben érzem magamon a változást, hogy nőiesebben öltözködöm, nőiesebb vagyok, mint korábban.