Mesél a falun töltött gyerekkoráról, a világháborút átvészelő nehéz időkről, a kalandos diákévekről, megannyi udvarlóról, s hogy milyen nehéz volt a falusi lánynak a városban boldogulni, megőrizni a tisztességet, amit otthonról hozott. Vége nincs a színesebbnél – színesebb meséknek. Én pedig felhúzott lábbal hallgatom, és soha nem unom meg a már sokszor ismert kalandokat.
Hány, de hány beszélgetés tanúja volt az a kicsorbult szélű csésze, amit drága kezével körülölelt? Az évek múlásával az a kéz egyre ráncosabb lett, a csésze régi színe is megkopott, de elválaszthatatlanok voltak: ő, a csésze és a reggeli kávérituálé.
Ahogy idősebb lettem, én meséltem egyre többet. Az ovis örömöket és sérelmeket felváltották az iskolai élmények, a fiatalkori „szerelmek” történetei. Ő pedig csak hallgatott, féltő gondoskodással és tanácsokkal látott el…egy életrevalóval. A gimnázium után elkerültem otthonról, egyre ritkultak, s így egyre értékesebbé váltak ezek a beszélgetések. Ma már csak az emlékeim között őrzöm őket.
A történetek lassan megkopnak, egyre homályosabban emlékszem rájuk és nem tudom úgy továbbmesélni a gyerekeknek, ahogy egykor a nagyitól hallottam. Az öreg kávéscsésze ma is megvan, egyik legdrágább kincsem. Gyakran jut eszembe, milyen jó is lenne, ha mesélni tudna…
Bővebb információk: www.cseszenyigondoskodas.hu
