Természetesen a szociális normák betartásával, vagyis önmagának és másnak semmiféle kárt, rossz érzést nem okozva ezzel. A lényeg az volt, hogy tegyen valami újat, vagy változtasson valamit a megszokott külsején vagy viselkedésén, csináljon valami olyasmit, ami nem jellemző rá, vagy amire már régóta vágyott, de nem merte megtenni, vagy egyszerűen csak engedje el a benne levő játszó, örök gyermeket, éljen a fantáziájával, szabadságával, szabad akaratával és spontaneitásával!
Sokféle történettel találkoztam, izgalmas volt végighallgatni, hogy mennyire másfélék vagyunk, és hogy kinél hol vannak a határok. Többen voltak, akiknek már az kihívás és feladat volt, hogy tizenév után szoknyát vettek fel nőként (merthogy egyelőre csak női táborokat csinálok), hogy a gimi óta először táncoltak, hogy minit vettek föl, vagy kisminkelték magukat. Aztán volt, aki lányként öltözött fiúnak, és eljátszotta, hogy a szobatársnője „stricije” (ez persze rengeteg nevetésbe torkollt)…
Voltak, akik kimentek éjjel a sötét erdőbe, messze a lakóházaktól kiabálni, „tövig” kiengedve a hangjukat, és voltak olyanok is, akik átmentek este Füredre, és egy táncos szórakozóhelyen férfiakat kértek föl táncolni. Volt, aki életében először nyilvánosan mert vulgáris szavakat használni (stílusosan és szellemesen versbe öntve, hiszen a vulgaritás önmagában nem cél, és nem is vonzó), és volt, aki bement egy kocsmába pálinkát kérni (40 fölött először tett ilyet…). Volt, aki masszírozott, vagy táncos-dalos produkcióval állt ki elénk, és sokuknak már önmagában az a helyzet is rendkívüli volt, hogy idegen emberek előtt megnyíljon. Az biztos, hogy (nyilván nem csupán ennek köszönhetően) nagy meg- és kinyílásokat, felszabadulásokat és belazulásokat, rálátásokat és elengedéseket láthattam, élhettem meg általuk én is.
Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire fontos az énhatárok egészséges és egyénre szabott feszegetése, hiszen csak az lehet szabad, spontán és kreatív, aki folyamatosan tovább tud lépni a saját határain. Minden újító, felfedező, feltaláló, újat létrehozó ember ennek köszönheti, hogy megvalósította, amit. De a hétköznapi ember maga is felfedező, hiszen az egész élet tele van folyamatos újjal, felfedezni- és megélnivalóval. Önbizalom pedig csak abból lesz, ha megtesszük, megcsináljuk, végigcsináljuk, amit kitűztünk magunknak, vagy amiről azt gondoljuk, hogy erre nem is vagyunk képesek, ez nem is nekünk való. Yes, igen, meg tudtam csinálni! (Nem hangsúlyozom, hiszen nyilvánvaló: mindezt úgy, hogy ne okozzunk másnak olyat, amit magunknak nem kívánunk…) Ismerek egészen laza embereket, akiknek tág és rugalmas énhatáruk van, de mindenkinél találhatnunk olyan pontot, célkitűzést, ahol össze kell magát kapnia: vajon meg tudom-e csinálni, és ráadásul feladatom-e? Előrevisz-e? És mi az, amit határozottan még ma megtehetek azért, hogy határtalanabb legyek?
