Anna, 26 éves, idegenvezető
„A szép- és rosszfiúkra bukom, de csak kihasználnak, aztán felszívódnak.”
– Három komolyabb kapcsolat és számtalan futó kaland van mögöttem. Az első párom három év után elhagyott, majd kibékültünk, de végül szakítottam vele, mert erőszakos volt, és nem bíztam benne. Utána két évig nem találtam a helyem, de aztán találkoztam Robival, a nagy szerelemmel, akivel csak másfél hónapig tartó távkapcsolatunk volt, de a legmélyebb érzéseket mégis ő hozta ki belőlem. Sajnos azt éreztem, hogy neki is csak „arra” kellek, ez pedig kevés volt nekem. A harmadik párommal is én szakítottam: egy év után elmúlt a szerelem. Azóta többször próbálkoztam itthon is, külföldön is, de mindig csalódás lett a vége. Sokat bulizom, de rosszak a tapasztalataim azokról a fiúkról, akiket szórakozóhelyen lehet megismerni. Úgy látom, hogy Magyarországon kevés a jó pasi, ők nagyon el vannak kényeztetve, és azt gondolják, bármit megtehetnek. Én meg pechemre a szép- és rosszfiúkra bukom: szeretem, hogy van stílusuk, ők tényleg le tudnak venni a lábamról. Több – egy-két hetes és egyéjszakás – kalandom is volt, de nem azért, mert én így szerettem volna, egyszerűen mindig felszívódtak a srácok.
Előtte azért kihasználtak, ráadásul nemegyszer meg is aláztak. Azt hiszem, öt év után még mindig Robit szeretem. Ő olyan, mint én csak fiúban, a szexet is vele élveztem leginkább, sőt nincs mit szépíteni, ma is vele a legjobb, ezért ha szól, hogy szeretne látni, képtelen vagyok nemet mondani neki. Reménykedem, hogy ő sem véletlenül kötődik hozzám, és egyszer rájön, hogy én vagyok az igazi. Társfüggőnek tartom magam, de ma már inkább vagyok egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. Ettől még persze szenvedek a magánytól is. Nem tudom, hol a probléma, pedig sokat gondolkodom ezen. Azzal is szoktam magyarázni a sorsom, hogy az apámnak sosem kellettem, ezért bizonyítom be rendre, hogy senkinek nem vagyok elég jó. Ettől függetlenül nem látom borúsan a jövőt, hiszem, hogy egyszer megtalálom a lelki társam.
Mit mond a pszichológus?
– Anna a társkeresés, érés életszakaszában van, ebbe még belefér a bizonytalankodás. Éretlenségi jellemző a „szép- és rosszfiúk” iránti vonzalom is, ami mögött megbújhat egy anyáskodó hajlam. Ha az apa megbízhatatlan, vagy fizikailag, esetleg lelkileg távol van a családtól, akkor a kislány abban a meggyőződésben nő fel, hogy a pasikban nem lehet bízni, nem lehet rájuk számítani. Anna a választásaival is folyamatosan ezt bizonyítja, így legalább a rosszfiúk számlájára írhatja a kapcsolati kudarcot. Pedig javasolt a rosszfiú- és aktakukacálarc mögé nézni, hiszen sok rosszfiú vágyik olyan partnerre, aki megjavítja, és sok aktakukac szeretne olyan partnert, aki megvadítja. Az exével való túlidealizált kapcsolatáért az okolható, hogy a vele folytatott viszony érzelmileg lezáratlan, elgyászolatlan, befejezetlen. |
Gabi, 29 éves, könyvelő egy multinál
„A munkámmal és a hobbimmal terelem el a figyelmem arról, hogy az életemnek ez a része nincs rendben.”
– Bulizni nem szoktam, mert felesleges időtöltésnek tartom, és a rengeteg hobbim mellett nem fér bele az életembe, hogy másnapokat heverjek ki. Továbbá nem hinném, hogy az éjszakai életben kellene keresgélnem a nagy Őt. Szellemileg sok pasi társaságát élvezem, szeretem a szócsatákat, de nagyon kevés férfihoz vonzódom, a jó ég tudja, miért. Az unalmas, teszetosza típust fiúban sem szeretem, ám ha a másik fél is határozott, akkor meg a két dudás egy csárdában esete áll fenn.
Valószínűleg a sok pótcselekvéssel (hobbival, munkával) terelem el a figyelmem arról, hogy az életemnek ez a része nincs rendben. De utálom, ha szembesítenek vele, sőt görcsös leszek tőle. Egy barátnőm nemrég arra kért, fogalmazzam meg, miért kellene pasi az életembe. Nem ment. Miért is kellene pasi, mikor mindent meg tudok oldani egyedül, ráadásul nem férne bele a temérdek tennivaló közé, rengeteg nyűggel járna, ezt tapasztalatból tudom. Néha jó lenne, de alapvetően féltem a szabadságom. Mindenesetre döbbenetes volt szembesülnöm azzal, hogy nem is magam miatt szeretnék kapcsolatot, hanem a társadalmi elvárások miatt, vagy hogy ne legyen olyan kínos egyedül járni társasági eseményekre.
Persze a jövőképemben szerepel család és gyerek, csak nem látom, hogy jutok majd el odáig ilyen passzivitással, pláne, hogy tényleg nagyon kevés pasi tetszik. Nyilván defektesnek is érzem magam, amiért nem úgy működöm, mint a nagy átlag. Mikor jó példát látok, akkor nagyon szeretnék magamnak is olyasmit, de ha rosszat, akkor örülök, hogy nem kell ilyen helyzetekkel nyűglődnöm. Hol az igazság?
|
Mit mond a pszichológus? |
Betty, 32 éves, értékesítő egy építőipari kereskedésben
„Minden pasim azt mondta, hogy belőlem jó feleség lenne, de egyik sem akart elvenni.”
 |
| Képünk csak illusztráció |
– Három komolynak mondható kapcsolaton vagyok túl – komolytalan sosem volt –, mégis úgy érzem, hogy mindig egyedül voltam. Életem első szerelmét tizennyolc évesen ismertem meg, ő akkor huszonhét volt. Tudtam, hogy van barátnője, de azt mondta, hogy külföldön van, én meg elhittem neki. Eleinte díjaztam az őszinteségét, és hogy nem akar feladni értem egy hétéves kapcsolatot, de bíztam benne, hogy idővel én leszek az egyetlen számára. Gyakorlatilag tíz évig voltam a szeretője, miközben számos másik nőről is tudomást szereztem, de képtelen voltam tőle elszakadni. Végül én hagytam ott, de nem volt egyszerű…
A második fiút a munkám révén ismertem meg. Eleinte csak telefonon beszélgettünk, aztán bejelölt az iWiWen, és hónapokig chateltünk, mire találkoztunk. Jól éreztük magunkat, és hittem abban, hogy ez a kapcsolat működni fog, de ő közölte, hogy nem akar komolyan elköteleződni. Három évvel idősebb voltam nála, neki a szerencsejáték volt a mindene; talán ez volt az oka, ma sem tudom igazán.
A harmadik pasit egy céges rendezvényen ismertem meg. Szerelem volt első látásra, biztos voltam benne, hogy ő a nagy Ő. Tíz évvel volt idősebb nálam, kiderült, hogy van családja, de váltig állította, hogy rossz a kapcsolatuk, és válni fognak. Sosem kértem, hogy hagyja el értem a feleségét, nem hívtam, ha velük volt, csak csendben vártam, hogy egyszer ő is belátja, én vagyok az igazi. Okulva az első kapcsolatomból, itt már nem húztam sokáig, egy év után kiszálltam a mókuskerékből. Később – az internetnek hála – megtudtam, hogy annyira rossz házasságban élt, hogy a szakításunkkor a felesége öt hónapos terhes volt.
Fogalmam sincs, miért ilyen pasikat vonzok be, pláne, hogy szeretnék elköteleződni. Úgy élni valakivel jóban-rosszban, mint ahogy a szüleim teszik ezt harminkét éve. Rá akarom bízni a lelkemet a másikra, megélni, hogy én vagyok a szerelme, a haverja, a szeretője… Talán túl sokat várok. És tény, hogy nem randizgatok. Egyébként eddig minden pasimtól megkaptam, hogy belőlem jó feleség lenne. Csak tudnám, hogy akkor miért vagyok még mindig egyedül…
| Mit mond a pszichológus? – Betty türelmével, a partner és az „adott helyzet” elfogadásával valóban megtestesít olyan tulajdonságokat, amit a pasik egy jó feleségtől elvárnak. Egy dologban hibázik: tartósan elfogad méltatlan helyzeteket, ahelyett, hogy jobban megbecsülné önmagát, és hamarabb változtatna. Bizony, sok nő inkább megalkuszik egy ilyen párkapcsolati helyzettel, mintsem egyedül legyen. Ez a probléma általában önbizalomhiányból ered. Az is bénító elvárásokat és szorongást szülhet, ha szüleink kapcsolatát túl ideálisnak látjuk, hisz mindenkinek saját válaszokat kell adni az élet nagy kérdéseire, amihez a szülő persze lehet modell, de képtelenség, „pont úgy” vagy „pont máshogy” élnünk. Tanács: Becsüld jobban önmagad egy kapcsolatban, és próbáld érvényesíteni kizárólagosságra vonatkozó igényedet: azt, hogy szeretnél fontos és egyetlen társ lenni! |
Kriszti, 42 éves, marketinges
„Szeretnék együtt lenni a kedvesemmel; nem sülve-főve, egymáson lógva, de a kétheti találkozás nekem kevés.”
– Nemrég jöttem rá, hogy párkapcsolati téren van az életemben egy vezérfonál, ami minden kapcsolatomon elkísér: ez már a gyermekem apjánál is megmutatkozott, amely az egyetlen „együttélős” kapcsolatom volt. A munkája miatt kétlaki életet élt, a távolság, az együtt töltött idő hiánya pedig tönkretette a házasságunkat. Négy év után váltunk szét, évekbe telt, mire kihevertem. Mikor összeszedtem magam, elkezdtem az interneten ismerkedni. Ahogy nőtt az önbizalmam, úgy vonzottam be olyan partnerjelölteket, akik már erősen közelítették azt a férfit, akit kerestem. Akkor megtaláltam Pétert, akibe fülig beleszerettem. De csak négy hónapot voltunk együtt. Ezután egy „szép” sorozat következett: távkapcsolat vidéki kollégiumi tanárral, aki hétvégén túrázik a gyerekekkel; pesti pasi, aki szombaton és vasárnap a lányát látogatja vidéken; sportőrült, aki minden szabad idejében versenyez, ha kivételesen nem, akkor táncol egy egyesületben.
A következő jelöltnek megmondtam, illetve megírtam – mert találkozni csak két hét egyeztetés után tudtunk –, hogy én bizony együtt szeretnék lenni a jövendőbeli kedvesemmel. Nem sülve-főve, nem állandóan, és nem egymáson lógva, de a kéthetenkénti találka – urambocsá – nekem kevés. Persze, persze – írta ő –, mégis egész nyáron kb. 2×2 napot voltunk együtt, és néha el tudtunk szabadulni két-három órára egy kis közös bringázásra. Azóta beálltunk a kétheti találkozásra, mondanom sem kell, hogy ez nem elég, de egyelőre nem látom a megoldást.
Mindenesetre, amikor rádöbbentem, hogy az élet már karikatúrát csinál a kapcsolataimból, hangosan felnevettem. Vajon miért vonzok be mindig olyan férfiakat, akiknek nincs idejük rám? Talán nem tartom magam annyira értékesnek, hogy elhiggyem, igenis időt, figyelmet érdemlek egy kapcsolatban?
| Mit mond a pszichológus? – Kriszti a gyermekes „újrakezdők” közé tartozik, ez az élethelyzet pedig nagyfokú toleranciát, jó frusztrációtűrő képességet, megfelelő konfliktuskezelést igényel. A gyermek megléte miatt ugyanis az új kapcsolatnak nincs zavartalan fejlődési szakasza, a két ember nem tud teljesen egymásra fókuszálni. Ráadásul a gyermekkel új kapcsolatot kereső nőkben még fokozottabb a türelmetlenség és az életük rendbehozatala iránti korrekciós vágy, amitől a partnerjelöltek megrettenhetnek. A férfiak, akik Kriszti körül voltak, csúfosan megbuktak egy ilyen többtényezős helyzet kezelésében, s talán Kriszti elvárásaitól is megrettenhettek. Dicséretes, hogy ő nem zárkózott el a kudarc hatására az újrakezdés lehetőségétől. Tanács: Javasolt először önmagunkba tekinteni, és megérteni: miért alakult így a kapcsolat a gyermek apjával, majd utána rendbe hozni ezt az életterületet. Előfordulhat, hogy egy elvált nő csak a gyermek(ek) kiskamaszkorában, az ő leválási periódusuk kezdetén szabadul fel igazán, és nyílik lehetősége az újrakezdésre. |
Geist Klára pszichológus-párterapeuta összefoglaló véleménye, tanácsai:
– Ahhoz, hogy találkozhassunk az igazival, több tényező együttes meglétére van szükség. Egyrészt készen kell állnunk a partner érkezésére, be kell tudnunk engedni az életünkbe, de ő is kész kell hogy legyen a velünk való kapcsolatra, tehát fontos a szinkronitás a két fél sorsa között.
Ugyan sok a bizonytalansági tényező, de ettől még ne „katasztrofizáljuk” a helyzetet. Fogadjuk el, hogy több igazi is létezhet! Az is előfordulhat, hogy épp mellettünk él, csak nem vesszük észre. Bízzunk abban a természetes magátólértetődőségben, hogy egyszer mindenki megtalálja a társát. Attól, hogy a barátnő és a szomszédasszony egyedül van, igenis hinnünk kell, hogy nekünk lesz társunk. Az, hogy ma valaki társtalan, nem jelenti azt, hogy holnap is az lesz. Nem szabad aggódni, és kudarcként élni meg a hiányt, helyette készüljünk fel az igazi eljövetelére.
