Múlt hét szerdán kezdődött Budapesten egy háromhetes tantrafesztivál, és nagy nyitottsággal el is mentem meghallgatni a mester, a thaiföldi AGAMA tantrikus, integrál jógaiskola alapítójának, Swámi Vivekananda Sarasvatinak az előadását. Korábban is éreztem, de itt kellett, hogy rájöjjek: én alapvetően zsigerileg tantrikus vagyok. Annak születtem. De mivel nem tudok ebben sem mindent magamévá tenni, ezért aztán nem nyomok magamra semmilyen „-ista” bélyeget.
Inkább azt mondom: erősen szimpatizálok a tantrával. Bár a felszínen a tantrához alapvetően a szex asszociálódik (ami része az egésznek), de fontos tudni, hogy a tantra egyfajta gondolkodásmód, szemlélet, egy spirituális út, amire ha rálép az ember, hálószerűen, holisztikusan szövi be az életét. A swámi szerint kétfajta irányzat van a spirituális úton: az egyik a szexualitás nélküli út, a cölibátus, a másik, a szexualitás spirituális megélése a tantra által. (Én ezzel már nem értek egyet, szerintem nem csak a tantrikus úton megélt szexualitással járhatunk a spirituális úton.)
No de ne ugorjunk előre, vissza az alapokhoz! Miben is különbözik a tantra a világ legnagyobb vallásainak a felfogásától? Abban, hogy nem választja szét a szellem és az anyag kapcsolatát, hanem azt mondja, ezek kiegészítői egymásnak, olyan, mint az éremnek vagy a narancsnak a másik oldala. (Idézet a swámitól.) A buddhizmus azt mondja, dolgozz egy egész életen át, sőt akár inkarnációkon át azon, hogy kiléphess a szamszárából (a földi lét kerekéből, az állandó újjászületésből), mert a tuti a nirvánában van. Lépj túl a vágyaidon, mert a földi lét szenvedés, még az élni akarás, az újjászületni akarás vágyát is öld ki magadból, a vágyaidnak és a szenvedélynek még a csíráját is, és akkor majd nagyon klassz lesz odaát a tiszta nirvánában. Az ókeresztények, a gnosztikusok is szenvedélymentességet kínáltak. Azokat a fanatikusokat tartották szenteknek, akik a testet megtagadták, akik folyamatos önkínzásokkal ajánlották föl a lelküket a Teremtőnek. (Bár a mazoizmus is bővelkedik szenvedélyben.) Mintha a test és a lélek egymás ellensége lenne… Mintha valami nem lehetne egyszerre spirituális és anyagi… Vagy, vagy.
Ezzel szemben a tantra azt mondja, hogy Shakti a természet anyja, akit üdvözölni kell, nem futni előle! Nem félni tőle! Minél inkább örvendezni neki – és benne, és általa – mind az öt érzékszervünkkel! Ahogyan az anyánk és az apánk egyformán jelen vannak bennünk, úgy Shakti (a természet, az anyag) és Siva (a szellem) is. Isten itt van, nincs szükség rá, hogy szenvedjünk! Üdvözöljük, szeressük a testet, a pránát, az életerőt, az érzelmeket, az intellektust, az öt érzékelést!
Élvezzük az illatokat, ízeket, hiszen azzal belekóstolunk az anandába, a mámorba. A finom, forró csokin keresztül az isteni gyönyört, az eksztázist kortyoljuk magunkba. A swámi úgy mondta, hogy a buddhisták szerint a forró csoki lesz a le láncod, kötésed, ami (mint vágy) visszaránt a szamszárába. De ha képesek vagyunk meglátni, hogy Siva és Shakti isten van a forró csokiban, nem köt a lánc. Oké, fordítsuk le, ez konkrétan mit jelent? Azt, hogy legyen bennünk hála, tisztelet és tudatosság az iránt, amit magunkba (ami szintén egy szentély) teszünk. A forró csokiban benne van a Földanya (ami megtermi a kakaót, amin legel a tehén) szeretete, tisztelete. Az anyag tisztelete, amiben most is benne vagyunk. Vagyis észrevenni, érzékelni és élvezni azt, ami van! Ha mind az öt érzékszervünkkel elkezdjük letapogatni a világot, felfoghatatlan gazdagság és szépség jelenik meg számunkra. Akkor szégyelli el magát az ember, hogy honnan is jön ez a sok elégedetlenség?
A kakaóban, fűben, tehénben, cukornádban benne van a szellem teremtő ereje, maga az isteni, az anyagban pedig a képesség, ahogy átadja magát a szelleminek. Át van itatódva vele, egyek. Szellemivel és anyagival együtt tápláljuk magunkat, a spiritualitás itt abban áll, hogy ezt tudatosítjuk, és hálát aduk érte. Úgyhogy kérem érdemes lassabban enni, inni, hadd nyújtózzon ki bennünk Shakti és Siva!
