Az év leghosszabb sötétségben eltöltött napjait éljük most. És bizony, amint kint, úgy bent, tehát a külső fény a belsőre is hat. (Orvosi szemmel nézve: a megfelelő mennyiségű fény növeli a szervezet endorfintermelését és segíti a szervezet hormonális működését. Segít a stresszhormonok blokkolásában, „boldogsághormonnak” is szokták nevezni.) Így, hogy csökken a külső fény, jobban megmutatkozik a belső fényesség, vagyis a derű, szeretet, életkedv, türelem, bizalom, tartás. Többek között erről is szólnak az adventi hetek.
A téli napéjforduló előtti időszak az egyik legalkalmasabb szakasza az évnek az év végi lelki számadás elkészítésére, a saját árnyék-énnel való szembenézésre. Ebben az időszakban én évről évre egyre érzékenyebben és tudatosabban élem meg úgy fizikai, mint lelki szinten a fény és árnyék, világos és sötét jelenlétét és jelentését. (Ilyenkor átfut rajtam, hogy az idő múlásáért cserébe feltehetően egyre bölcsebben élővé és érzékelővé válunk…) Most már egyre inkább jelentőséggel bír egy mécses meggyújtása is.
Tavaly karácsonyra egy csodaszép fényszobrot kaptam az egyik keramikus barátnőmtől, aki azt mesélte a gyönyörű fényű lámpa elkészítéséről, hogy ez úgy született benne, hogy szeretett volna egy Nap-lámpát készíteni, és a legnagyobb meglepetésére kirajzolódtak előtte a falon a napsugarak. Ettől kezdve kezdte el tudatosabban készíteni a fényszobrokat, különböző formákkal. Meditációs tárgyaknak érzi őket, amik a lélek rezdülései által vetítenek így vagy úgy fényfoltokat-vonalakat, attól függően, hogy a kéz milyen irányba mozdul az alkotás közben. (www.evabertok.blogspot.com)
Nézem a felkapcsolt lámpa fényeit, és azon gondolkodom, vajon bennem mik azok a „mintázatok”, azaz sérülések, hitrendszerek, karaktervonások, belém égett történések, amik a bennem levő fény-árnyék játékot rajzolják meg az életemben, emberi kapcsolataimban, és vajon tudatosan én magam hogyan tudom formálni őket? Eszembe jut, hogy épp idén tíz éve, hogy minden héten legalább egyszer (általában többször) elmantrázom az egyik kedvenc imámat, a manicheista gyöngyhimnuszt, amit most így a napéjforduló előtt ajándékba át is adok:
Tisztíts meg engem, Istenem!
Tisztítsd meg külsőmet, bensőmet!
Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem!
Növekedjenek bennem fény-magok,
Add, hogy fáklyává legyek,
Hadd legyek láng,
Hogy mindent enmagamban
S magamon kívül is,
Fénnyé válthassak át!
Sokat gondolkodtam rajta, hogy ennek a megvalósulása mit jelenthet? Hogy mindent fénnyé válthassak át… Nem kis feladat. Mindenkinek megbocsátani tudni, minden hátrányból vagy fájdalomból, sérülésből előnyt, azaz tudást, bölcsességet, átadni való tapasztalatot formálni, felülemelkedni, és hálásnak lenni mindenért, megérteni, hogy minden úgy történt, ahogy kellett, ahogy képesek voltunk rá, hogy REND van. Mindezt nyáron is tudom, de valahogy nem élem meg ilyen intenzíven. No, hát van még min dolgozni, van mit át- és megvilágítani…
