Most, hogy már érettségi előtt állnak a gyermekeim, elmondhatom: ezt a kérdést többedjére csengetem le magamban. Először természetesen az alsó tagozatban, hiszen az első, azaz az alsós tanító néni egy életre meghatározó lehet. A környék szinte összes iskolájának a bemutató óráit – azaz a tanító néniit – megnéztem annak idején, összegezve, hogy a zöld körmű, a nagy valagú, a nyuszifejű, a búgó hangú, a kis törékeny, a kedves arcú, stb… lesz-e vajon a legmegfelelőbb a gyermekeimnek. Felső tagozatban már iskolát és tagozatot választottunk, hisz az eleve lehetetlen (na jó, minimális esélye van), hogy az összes tanár szimpatikus, lelkes és sugárzó hivatástudattal rendelkező legyen.
A lányom egy végtelenül finom, érzékeny, introvertált karakterű ember, vele soha nem volt gond. A fiam bonyolultabb személyiség, extrovertált, igen sok tesztoszteronnal, éleslátással és elmével, erős kritikai érzékkel, és jó nagy oroszlán egóval megáldott nagyon fiú. Hatodikos volt, amikor az akkori osztályfőnöke („Büdöszokni-szagolgató Morgitnak hívtuk, mert mindig fennhordta az orrát, azzal a kényszeredett, keserű arckifejezéssel, mintha mindig valami kellemetlen szag jönne alulról) egy nap felhívott, hogy:
– Anyuka (egyetlen szülőnek sem volt az évek alatt keresztneve), beszélnünk kell a levélről!
– Milyen levélről?
– Nem tudsz róla, nem számolt be a fiad?
– Nem, semmiféle levelet nem említett.
Mikor hazajött, azonnal kérdőre vontam, mi ez, és mért nem beszélt róla, mikor minden fontosat megosztunk egymással.
– Nézd, anya, ezek iskolai dolgok. Én nem látok bele a te életedbe, és te sem az enyémbe. A saját életterében mindenki rakjon maga rendet. Beadtam egy petíciót az iskolaigazgatónak, hogy elégedetlenek vagyunk az osztályfőnökünk munkájával. Egyébként először, azaz másfél hónappal ezelőtt a 28 gyerekből 26 írta alá, most 24. Másfél éve nem voltunk moziban, színházban, osztálykiránduláson, egyáltalán semmilyen szervezett közösségi programunk nem volt. Más osztályok mennek kiserdei iskolába, mi soha. Elbeszélgettünk vele, elmondtuk neki ezt többen. Eltelt másfél hónap és nem történt semmi, úgyhogy beadtam.
Ezek után egy éven át szívta a tanárnő a fiam vérét, úgyhogy a nyolcadik befejezése előtt ki kellett menekítenem egy másik iskolába. És tudtam, hogy még egyszer az úgynevezett klasszikus, azaz poroszos rendszerű iskolába nem fogom adni! Megtaláltam a megoldást, azt az iskolát, ahol nem leuralással, az alapvető hatalmi drámás pozícióból kezelik a gyerekeket, hanem kölcsönös tisztelettel és odafigyeléssel folyik a kommunikáció. Ez pedig a Közgazdasági Politechnikum lett (www.poli.hu http://www.poli.hu/), ahol a fiam az első években úgy szárnyalt, mint a kalitkából kiengedett madár! Anya, el se tudod képzelni, mennyire más és klassz idejárni!” Láttam rajta, ahogy felszabadul és imád iskolába járni! Bár mindig is világos volt, hogy semmi köze a közgazdasághoz, de azzal, hogy ezt pluszban tanulta, csak előnye származott. A nulladik évi nyelvi oktatásnak köszönhetően pedig már tavaly letette jó eredménnyel az emelt szintű angol érettségit. Számomra is új helyzet volt, amikor először bepillantottam azokba a félévenként kitöltendő tesztlapokba, amiben a diákok értékelik a pedagógusokat.
Használ-e a tanár a kötelező könyveken, munkalapokon kívül más segédanyagokat? Mi mindennel színesíti az órát? Mennyire tartja be következetesen az ígéretét a dolgozatok kijavítását illetően stb… hogy aztán mindezt feldolgozva megszavazzák az év legkedvesebb vagy legérdekesebben tanító tanárját. Ez nagyszerű! Igen, legyen inspirálva a tanár is! Úristen, mennyi mindent el kellett némán fogadnunk annak idején, csak azért, mert ő a tanár! Legyen a tanárnak és az igazgatónak is visszajelzés. Az iskola egyik nagy erénye a kölcsönös tisztelet és az igazságosság, aminek érvényesítésére még iskolabíróság is van. Az azt jelenti, hogyha felmerül egy probléma (tiszteletlen viselkedés, WC-ülőke rongálása, dohányzás stb…), és ezért a diákot feljelentik, akkor összejön az iskolabíróság – amely három tagból áll: szülő bíró, tanár bíró és diák bíró, hogy minden szemszögből körbejárják a témát –, meghallgatják a diákot, az esetleges sértettet, és jó alaposan körüljárják: miért történt, hogyan, és mi legyen mindennek a következménye? Nagyszerű és felelősségtudatra nevelő.
Emellett sorolhatnám még az iskola érdemeit, a nagyszerű filmklubot és szabadidős foglalkozásokat, a nyári nomádtábort és évkezdő tanulmányi kirándulásokat; nagy dolog, ha az ember olyan iskolát talál a gyermekének, ahova az szeret járni. A lányommal (aki a Képzőművészeti Szakközépiskolába jár, amit egyébként alapvetően szeret) igen gyakorta beszélgetünk arról, mért kell ennyi, szerinte unalmas és felesleges dolgot tanulniuk. (Ez egyébként gyakori téma a gyerekek között. Tudjuk, hogy komoly reformokra lenne szükség a közoktatásban is: kik tanítanak, mit és hogyan? Ja, és mennyiért, hogy újra renoméja legyen ennek a szent szakmának.)
Most megint felvételi előtt állunk. És hogy hova, ennek az irányultságát egyértelműen ők döntötték el. Én csak azt segítem kikalkulálni nekik (az osztályfőnökök segítségével), hogy mindehhez mely iskolák lehetnek a legalkalmasabbak. Ezen a téren sokan belecsúsznak abba a hibába, ami az egyik igen gyakori identitászavar gyökere, szakszóval: korai zárás. Az azt jelenti, hogy még mielőtt kialakulhatna, kiforrhatna a gyerek személyisége, a szülő már lezárja ennek az útját, mondván: apád, nagyapád is ügyvéd, ács, orvos, mérnök, autószerelő stb… volt, így te is az leszel. És ha nem az passzol a gyereknek, esélye sincs, hogy kiegyensúlyozott, boldog felnőtt lehessen. Szóval: éberséget kívánok kedves szülőtársak, akik épp iskolakeresésben vagytok!
