 |
11 dolog, amiben rendületlenül hiszünk |
Matematikát tanítottam egy iskolában. Szögek, osztók, köbgyökök. Negyvenkettő sem voltam, te alig harminchárom. Kilenc közte az évek száma. Soha nem lesz több, sem kevesebb. Állandó. A kilenc amúgy is elpusztíthatatlan szám: bármennyivel szorzod is, a végösszeg számainak összege mindig kilenc marad. Kétszer kilenc, az tizennyolc; egy meg nyolc, az kilenc. Hatszor kilenc, az ötvennégy; öt meg négy, az kilenc. Talán a kilences szám miatt nem vagyok a barátod. A kórház, ahová látogatni mentem, aznap nem fogadott beteget. Kilencedik hó kilencedike volt. Este kilencre értem oda. Tízkor az anyám halott volt. A tízes szám elpusztítható. Csönd volt a folyosón. Klórszag és horkolás. Próbáltál vigasztalni. Akkor még az orvost láttam benned. Emlékszem, azt feleltem, talán zavaromban, hogy egy matektanár tudja, hogy a világ törtekből áll.
Talán a férjed miatt nem vagyok a barátod
Bőrgyógyászként dolgoztál a kórházban. Sejtek, műtét, betegek. A lányod az iskolánkba járt. Érte jöttél az egyik délután. Megismertél, kezet fogtunk, emlékeztél anyámra. A férjed a kocsiban várt. Talán a férjed miatt nem vagyok a barátod. A férj a család része. Ő a gyermekeid apja. Szétbontani egy családot persze lehet, de bennem soha nem volt annyi erő, hogy megtegyem. Neked kellett volna a szemébe nézned, én talán soha többé nem is látom. Jó ember volt, gondos apa, férjnek őszinte. Pedig emlékszem, azt mondtad egyszer, kávézás közben, hogy egészen a bőr felső rétegéig nyúlnak a lélek csápjai. Elegendő csupán hozzáérni egy emberhez, és a lelkük máris összeér. Elképzeltem, mi történne, ha végigsimítanék a bőrödön, de a kezem soha nem volt olyan bátor, mint a gondolat a fejemben.
Talán az idő miatt nem vagyok a barátod
Először egy téli napon vittelek haza. A kórházból futottál, a lányod már hazament. Szabadkoztál, de a fagyos szél beültetett az autómba. Iskola, időjárás, formaságok. Miről is beszélgethetett két idegen, akik észre sem vették talán, hogy minden kimondott szótól változott a tér. Nyúlt az út, az idő rövidült. Talán az idő miatt nem vagyok a barátod. Mert a veled töltött órák perceknek tűntek, egy soha vissza nem fordítható homokóra hulló szemei csupán. Pedig jöttek sorra évszakok, egyre több idő maradt a hazaútra, és a tér is akkorára nőtt, hogy belefértek abba kávézók, bisztrók, színházak és koncerttermek. Minél jobban megismertük egymást, annál jobban vágytunk arra, hogy a bőrünk egyszer ne csupán csak összeérjen.
Talán a tükör miatt nem vagyok a barátod
Akarlak. Emlékszem, úgy mondtad a sarki kávéházban, mintha füstöt fújnál. Könnyedén, lazán. Később, persze, magyarázkodtál, hogy kicsúszott a szádon, nem gondoltad komolyan. De a füstöt is azért fújod ki, mert nem tarthatod odabent. Kószál kicsit benned, bódít, idővel azonban muszáj kiengedni. A vágy is éppen ilyen, csak a füstnél jóval tovább kavarog. Ám ha benned ragad, kővé változik. Megkérgesíti a szívet. Megdermeszti a lelket. Ma sem tudom, miért nem voltam határozottabb akkor. Talán a tükör miatt nem vagyok a barátod. A mosdóban hosszan szemeztem magammal. Egy repedés futott végig az üvegen, megkopott hátul a foncsorozás. Az arcom íve megtört a tükörben, a repedés kettéosztotta a körülöttem lévő világot. Mire kiértem, hogy megadjam magam az akaratodnak, már leléptél. A pincér intett, hogy fizetted a számlát.
Talán a gyávaságom miatt nem vagy a barátom
Évekig nem beszéltünk. Megnősültem. A késői házasságokban az a jó, hogy senki nem fut felesleges köröket. Minden sokkal letisztultabb. Egyszerűbb. Csak az emlékek… Azokkal nem könnyű elbánni. Ha elnyomod őket, előjönnek álmodban. Ha álmodsz velük, végigkísérik a nappalodat. Talán a gyávaságom miatt nem vagy a barátom. Mert elhitettem magammal, hogy a lelkem kérge nem is kemény. S hogy a múlt soha nem ér el a jelenig, és a jövő tőlünk függetlenül változik. Tévedtem. Mert amikor az ember ráébred arra az élete alkonyán, hogy az emlékeinktől válunk azzá, akivé lettünk, vagy válhattunk volna olyanná, akivé már sosem lehetünk, akkor jövünk rá arra is, hogy az elszalasztott lehetőségek nem is haszontalanok. Meghagyják legalább annak az illúzióját, hogy az élet ösvényén másként is járhattunk volna.
Azt kérded most suttogva, amikor gubbasztok az ágyad mellett, fogom a kezedet, és bőgni volna kedvem, hogy a barátod vagyok-e? Mit feleljek erre? A vágy, ami átjárja a testem, akárhányszor látlak, bennem ma is kavarog. Megül a bokámban, pumpál a fülemben. Elveszi a szavaimat, megakasztja a nyelvemet. Ez nem barátság. Sokkal több annál. De mondd meg, ha van még annyi erőd, hogy mi ébred először egy férfi és egy nő között: a vágy vagy a barátság? És vajon melyik hal el utoljára… Nem lehetek még a barátod. Mert még mindig ég bennem a szerelem. Önzetlenül és önzően. Beteljesületlenül. Ezen változtatni senki nem tud. Így volt mindig, és másként nem lehet.
Szerzőnk pedagógus végzettségű újságíró, első könyve Mellékhatás címmel jelent meg.
