Heti Csernus: Nézz szembe a félelmeiddel!

Csernus: Mennyire szereted önmagad?

A gyávaság a legtöbb embernél manapság nagyon sokszor nem a racionális dolgokkal szemben jelentkezik, hanem az érzelmek kimondása terén. Hogy én jó vagy rossz dolgot teszek egy adott helyzetben, azt mindig érzem legbelül. Mindenki érzi. Rengeteg emberrel kapcsolatban meg lehet ezt figyelni, még egy tizenkét éves gyereknél is kiderül, hogy érzi. Mégsem hallgat az érzéseire. Nem mer rájuk hallgatni. Nagyon sok olyan hölggyel is beszéltem, akik nem mertek az érzéseikre hallgatni, pedig ahhoz, hogy megteremtsük a belső békénket, nagyon fontos az érzelmeink fejlesztése. Tudják, sokat lehet okulni abból, ha látnak egy embert, akinek bizonyos megnyilvánulásaiban, helyzeteiben, szófordulataiban magukra ismernek. És nagyon hatékony tud lenni. Én is jobban szeretem, ha kiáll velem valaki, aki – ha kellőképpen kitartó – velem együtt végigállja az előadást.

A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év húsz év, jönnek a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy végre benőjön a pasi feje lágya.
„Majd csak megváltozik, majd csak megváltozik…”
Hallottam egy aranyos kínai mondást, amely valahogy úgy hangzik, hogy „sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn”. Mert mindent meg tudunk magyarázni, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális gondolkodásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindenre megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek egyik legnagyobb csapdája az okoskodás.
Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból kimagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami valójában van. Akár akkor is, ha fáj. Majd ezek után jön a kimondott, fájdalmas dolgok elfogadása. Nem pedig egyik fülemen be, a másikon ki. Mert hiába mondom ki, hogy „hát, tényleg lusta vagyok, igen, lusta”, ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadtam a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni.