 |
Napi 2-3 hiszti teljesen normális |
Fantasztikus élményben volt részem az elmúlt hétvégén! A Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézet szervezésében egy osztrák professzor tartott 3 napos kurzust a megszületés előtti időszakról, amiben rengeteg transzmunka volt. Tudom, ez elég elvontnak tűnik, a saját sperma és petesejt tudatállapotot éltünk meg, és a fogantatást. Sejtszintig lementünk transzlégzéssel, elementáris belső utazás volt! És hogy mire jó mindez? Arra, hogy minél mélyebben oldunk egy problémát, feszültséget, annál több mindent tudunk vele feloldani.
Most csak három élményt írok le mindebből, és azt, hogy jöhet mindehhez a saját szeretetlen környezetünk. Az egyik nagyon különleges megélés a saját megtermékenyített petesejt állapotom osztódási fázisa volt. Még elképzelni is különleges – nemhogy mélyen, transzban megélni – a saját megtermékenyülést! Nekem az első intenzív élményt a saját osztódásom átélése okozta, vagyis amikor a megtermékenyítettpetesejt-állapotomban megéltem azt, hogy egyszer csak osztódom: kettő lesz belőlem. A legelső, ami bejött, az ego félelme: mi az, hogy ÉN, és még egy? (Ilyenkor bele kell lélegezni a félelembe.) De ahogy elkezdtem tovább osztódni (4-8-16-32 stb.), úgy kezdtem átélni a teremtés és teremtődés csodáját. Konkrétan magát az ISTEN-élményt! Nem aggyal, hanem sejtszinten, egészen belülről éltem meg az analógiát, hogy a jelenleg élő több mint 6 milliárd ember is olyan, mint Isten osztódásai. Mintha a nagy egészben minden ember egy sejt lenne, így osztotta szét magát Isten, tehát mindannyiónkban jelen van. Ahogy minden sejtem egy darabka belőlem (és minden infót tárol rólam), úgy minden ember egy darab Istenből. (Isten = is-te-én , vagyis te is én vagy/ok/) És egy ponton mindegy, hiszen mind egy… És akkor világossá vált bennem, ha eljutnék oda, hogy minden embert elfogadok, szeretek, akkor minden sejtemet szeretném, vagyis akkor nem lennék soha beteg! Azt éltem meg, hogy ez maga az elixír, az élet itala! Wao!!!… És ha bárkivel is harcban állok, úgy saját magammal is.
Ez az élmény kicsit később az anyaméhben visszajött, amikor megéltem az őssejtek egymáshoz való kapcsolódását (az őssejtekben minden szerv kifejlődésének a lehetősége ott van, ez is kész csoda…). Megéltem a transzlégzés alatt – ahogy vezetett a partnerem –, hogy az őssejtjeim nagy része milyen könnyedén – őstudásból jövően – kapcsolódik egymáshoz, ám egyszer csak azt érzékeltem, hogy egy rész nem kapcsolódik hozzám, hanem külön áll, és kezd egyre sötétebb lenni. Elementáris iszony és félelem tört rám, ahogy láttam, hogyan alakulnak át sötét, nyálkás csúszómászókká. Elkezdtem hátrálni, amitől ők erőre kaptak (mindig a félelem táplálja a félelem tárgyát), akkor már remegtem és sikítoztam, amikor is jött ügyes vezetőm remek ötlete, hogy képezzek egy fény-pajzsot magamra. És ahogy ezek a sötét lények hozzáértek, maguk is fénnyé váltak. Huhh…
Azt éreztem, hogy ők maguk itt a valós életben a szeretetlen, utálkozó embertársak voltak, az áskálódó, irigy, rosszindulatú kollégák, emberek – a tudatlanok, akik nem tudják még, hogy ezzel saját MAGukat betegítik… Tehát ha én magam is elkezdenék utálkozni, haragudni, akkor – képletesen szólva – bizonyos részeim sötét csúszómászókká alakulva betegítenének és torzítanának. Ezt persze eddig is tudtam, de mindezt sejtszinten érezni, megélni: nagyon erős élmény.
A bónusz minderre az volt, hogy átéltem az üzenetet, miszerint a saját Teremtő Erőm a bennem levő fénytől, szeretettől függ. (Hozzáfűzöm, kifejezetten nem szeretem ezt a fajta édeskés „ezonyelvet”…) Ekkor volt 12.45, és a csoporttal körben ülve, egymás kezét fogva mondtuk az om-ot, amikor épp eleredt az eső. Azonnal beugrott, hogy én 14-től dedikálok a Vörösmarty téren, és most nagyon nem jön jól az eső. Világossá vált, hogy most, azon nyomban el kell kergetnem az esőfelhőket. Felküldtem két tisztító Pránanadi szimbólumot az égre, és tudtam, hogy mire odaérek, sütni fog a nap. Így lett. Ragyogó arccal fogadtak a kiadóm emberei: „mekkora mázlid van, pont most sütött ki a nap!” Bennem… De ahogy az lenni szokott, újra jöttek felhők, majd este lett, vagyis egy-egy tudatállapot megtartása sokszor nehezebb, mint az elérése.
Na de fel a mellel, jobb bízni, mint hízni!
