Dr. Zacher Gábor: “Mindannyian deviánsok vagyunk”

Zacher Gábor: Oh, tudja, hogy kell hozzám közelíteni! Köszönöm szépen.

Szily Nóra: Nem akartam elviccelni a kezdést, csak azt olvastam, hogy…

Z. G.: …csokoládéfüggő vagyok. Ez így is van. Naponta legalább ennyit megeszek.

Sz. N.: Oké. Finom. De miért kell minden nap?

Z. G.: Mert ha nincs, akkor hiányzik az érzés, hogy megeszem. Figyeljen, egy csokifüggő ezt nem falatozza kulturáltan. Nem nyamizza, ízlelgeti, hanem befalja, és ez tök jó.

Fotó: Sanoma Archív / Gálos Samu Mihály

Sz. N.: Ön a megérteni vágyásnak él… Tudja, hogy miért teszi?

Z. G.: A csokit mindig is szerettem. De soha nem kerestem magyarázatot. Egyvalamiért, mert ez én vagyok. Nem egy olyan külső dolog, amit szeretnék megérteni.  

Sz. N.: Hagyjuk az ön csokiját… Miért a csoki iránti sóvárgás kontrollál, és nem az egyén?

Z. G.: Mert a boldogságmolekula elindul a buksinkba. Egy ismert vizsgálat szerint azoknak a várandós anyáknak, akik rendszeresen fogyasztottak csokoládét, a gyerekeik jobb kedvűek voltak, gyorsabban fejlődtek. Az endorfinok berobbanása az agyba jó dolog.

Sz. N.: Térjünk át az ételfüggésre. Enni kell. Mikortól függés és nem táplálkozás?

Z. G.: Ha valaki akkor is képes enni, amikor nem éhes, nincsen rá élettanilag szüksége, de nem tud ellenállni. Erre mondják az olaszok, hogy milyen jó lenne, ha a fejünk búbján lenne a szánk, mert akkor a halántékunkig ehetnénk tele magunkat, nemcsak nyakunkig. Az evésfüggő zabál. Nincs testképzavara, elfogadja magát – még kijjebb a nadrágszíjjal… Jól érzi magát, ha eszik.

Sz. N.: Mi ennek a magyarázata?

Z. G.: A függőségek nagy része kezdetben az örömérzésről szól. Az alkoholistának is van az elején kedvenc itala. Ha a bort szereti, nem nyúl a vodkához. Ám amikor függőségről beszélünk, bármi jöhet, mivel ekkor már a szer utáni sóvárgásról és az elvonási tünetektől való félelemről van szó.

Sz. N.: Tehát a jó íztől eljutunk egy kémiai hiányig?

Z. G.: Igen, és egy bódító, fellazító vagy bármiféle hatásig, amit jelenleg mondjuk, az alkohol vált ki. Egy szenvedélyszerű magatartásból észrevétlenül lesz szenvedélybetegség. Az illető előrébb teszi a fontossági sorrendben az alkoholt, mint addig. Az emberek többsége szociális ivó. Egy pohár sör ebéd után, vacsoránál egy fröccs. De abban a pillanatban, amikor alig várja már, hogy vége legyen a munkának, és elmenjen a kocsmába, ott egy minőségi változás történt. Innentől már függő lett.

Sz. N.: Nem veszi észre, hogy átrendeződött a rangsor? Vagy ideológiákat gyárt?

Z. G.: Inkább az utóbbiról van szó. A baráti, családi figyelmeztetések lepattannak róla, bagatellizálja a jelzéseket. Ám mire kiürülnek a kapcsolatai, és szembesül a helyzetével, gyakran már késő, mert a társadalom peremére sodródik.

Sz. N.: Megváltozik az önmagára és a világra vonatkozó észlelése is?

Z. G.: Teljes mértékig. Jó példa erre az, amikor az alkoholfogyasztás felnőttkorban kezdődik. Mondjuk, egy szociális ivó belekerül egy munkaspirálba, ahol egyre többet kell teljesítenie, és egyszer csak úgy érzi, nem tudja ezt tovább csinálni. Görcsössé válik, ezért megiszik egy felest napközben. Felsóhajt, lazább lesz, megy a meló – kap egy pozitív visszajelzést, jót csináltál, oké… Jogosultságot nyert az alkohol fogyasztása? Hogyne, hiszen ettől tud jól teljesíteni. És nem arról lesz szó, hogy fél liter vodkát benyakalva részegen ül a vállalati budiban, hanem délben eltűnik 5 percre, fogmosás, szájillatosító, és flottul folytatja a munkát. Igen ám, csakhogy hozzászokik ehhez, már nem lesz elég a fél deci, egyre több kell – és belecsúszik az alkoholizmusba.

Fotó: Sanoma Archív / Bulla Bea

Sz. N.: Egy sikerélménnyel induló, ámde lefelé ívelő történet… Menjünk tovább, a vásárlás is benne van a mindennapjainkban – és már ennek kapcsán is beszélhetünk függőségről.

Z. G.: Ez jóval inkább az ön asztala, mint az enyém, férfiaknál ugyanis ritkábban jelentkezik. Bár nekem ilyen például a pipa és a lemezek. Tíznaponta el kell mennem egy hanglemezboltba, és meg kell néznem, hogy jött-e valami újdonság. Pedig ha nem mennék, nem dőlne össze a világ, lenne mit hallgatnom, és van mire rágyújtanom, de hiányérzetem lenne.  

Sz. N.: Ez egy önajándékozás, a mindenkitől független örömszerzés?

Z. G.: Így van, megnyugtatjuk magunkat vele. Ilyenkor saját magunkat állítjuk előtérbe.

Sz. N.: De mégsem függő mindenki…

Z. G.: Mindenki függő. Részben már ismerjük a genetikáját is, de ez nem azt jelenti, hogy úgy örököljük, mint a szemünk színét. Meghatározóbb, hogy mit látunk, tanulunk a környezetünktől, felmenőinktől. A dohányzás megjelenésére végeztek egy érdekes felmérést. Megvizsgálták, hogy a családban fellépő konfliktust, amit a kisgyerek ugyan még nem ért, de lát és érez, hogyan zárják le a szülők. Ha mindketten rágyújtanak, ezt látja a gyerek mint konfliktuskezelési megoldást, és ő is ugyanezt szeretné majd, ha mondjuk, felidegesíti a tanár az iskolában – ez a minta jöhet elő a feloldásra. Persze megérkezhet cigi helyett a fű is…

Sz. N.: Beszélünk egészséges szintű függésekről – aztán jöhet valamilyen sokk, ami átbillenti ezt?  

Z. G.: Nem feltétlenül kell egy krízis ahhoz, hogy a függést előidézze, egyszerűen csak rákapunk valaminek az ízére. A számítógépről 15 éve még nem gondoltuk, hogy függőséget fog okozni. Manapság jelentősen megkönnyíti az életünket, és emiatt rengeteg olyan dologra is van időnk, amire régen nem volt. „Mára már eleget dolgoztam, most megjutalmazom magam, és játszom egy kis buboréklövőt.” Ül az ember a gép mellett, belemerül a játékba, aztán ránéz az órájára: „jaj, már egy órája csinálom!” Beleragadhat valaki a gépezésbe akár 50 év fölött is, nyugodt lélekkel.

Sz. N.: Tehát minden jóban van, vagy lehet valami rossz.

Z. G.: Igen. Van, aki bélyegeket gyűjt. Nincs otthon hangos beszéd, a fizetését hazaadja, aztán ahogy munka után hazaér, leül és cseszteti a bélyegeit, nem nagyon foglalkozik mással. Később lefekszik, és másnap kezdődik elölről az egész, majd hétvégén elmegy a bélyegkörbe… Egy normális ember. Mégis függő, hiszen torz értékrenddel látja a világot, de ezt senki nem veszi észre. Teljesen látens módon alakul ki.

Sz. N.: Vagyis a függőségeket osztályozhatjuk úgy, hogy vannak, amelyek környezetünkre és vannak, amelyek csak önmagunkra károsak, és ezért toleráltak?

Z. G.: A függőség valamilyen szinten mindenképpen káros. Kérdés, hogy az ember tart-e egy olyan féket az életében, amelyik a szenvedélyszerű magatartását visszapofozza, ha az már átcsúszna függőségbe.

Sz. N.: A függőség deviancia…

Z. G.: Igen, de mindannyian deviánsok vagyunk.

Sz. N.: Az negatív.

Fotó: Sanoma Archív / Bulla Bea

Z. G.: Mert mik jutnak eszünkbe? Egy alkoholista, egy kábítószer- vagy egy játékfüggő… Nem vagyunk hajlandók magunkba nézni, hogy belássuk, koffein-, evés-, csoki-, társ-, sms-, internet vagy épp edzésfüggők vagyunk… És lehetne még tovább sorolni.  

Sz. N.: Hol a határ?

Z. G.: Amit a társadalom annak bélyegez. De vannak olyan függőségek, amelyekről nem vagyunk hajlandóak tudomást venni: gyógyszerfüggőség, amivel több tízezer ember él. Ezekről nem beszélünk. Altatókról, nyugtatókról, hashajtókról – mint függőséget okozó szerekről. Persze azért egy csomó mindennel együtt tudunk élni, anélkül, hogy ebből komoly gond lenne.

Sz. N.: Majd’ mindenki azt mondja: bármikor abba tudnám hagyni.

Z. G.: Abszolút, de nem hagyja abba. Saját magának keresi a kibúvókat, hogy igazolva lássa, miért iszik, szív, szerencsejátékozik… Nincs motivációja.

Sz. N.: De hol vész el?

Z. G.: Én elég sokat pipázom. Ez nem jó. Ha azt mondanák, hogy csak úgy tegyem le, nem tudnám. Ám ha egy egészségügyi gond jönne, akkor megtenném. Biztos beledöglenék az elején, látnám a pipáimat kirakva… De aztán valószínűleg ez csökkenne. Motiváció nélkül azonban nem lehet megszabadulni a függőségtől. Nagyon fontos, hogy az ember átlássa ezt az egészet. És kell egy terv a továbblépésre. A hajléktalannak, aki alkoholista, milyen jövőképet tudnánk kínálni, ha megpróbálnánk leszoktatni? Mi maradna neki? Nekem maradna rengeteg dolog, de nagyon sok embernek beszűkült az élettere, épp ezért nehezebben képes letenni a függőségét.

Sz. N.: Ehhez képest egy jólétben élő ember is beleragad.

Z. G.: Neki azért nincs motivációja, mert mindent megtehet. Egy jól kereső kokainista 60-80 ezret elszív egy nap, és ez nem viseli meg anyagilag. Majd azt mondja: gyógyítsanak meg. Nem tudjuk. Ha a beteg nem tud hozzáadni 70 százalékot, akkor én meg a szociális rendszer a 30 százalékunkkal kutyafülét sem érünk. Nem tudjuk őt se föltolni, se kirántani.

Sz. N.: Ön a saját függéseivel békében van?

Z. G.: Nagyon. De nekem van fékem. A feleségem. Ez a legfontosabb. Aki beszól – pozitívan –, hogy most már elég. Szombat van. Nem mész be a kórházba. Ma csak punnyadunk. Egy hiteles fékkel tökéletesen működhet a rendszer. Az enyém is jól működik.  

Sz. N.: Milyen kérdéseket kellene feltenni önmagunknak, hogy rájöjjünk, elkezdtünk csúszni?

Z. G.: A leltárok nem ártanak néha. Mondjuk belenézni a tükörbe. Hova jutottam? Elrontottam-e? Kérdés persze az, hogy belenéznek-e, vagy inkább letakarják…

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja Psziché április–májusi számában jelent meg.

Már kapható a Nők Lapja Psziché június–júliusi száma!
A tartalomból:

• Női agy, férfiagy – Mi az oka a különbségnek?
  
• Harmincasok problémája – Miért hagy el, ha komolyra fordul?
  
• Igaz történetek – Amikor a terápia segített
  
• A boldogság művészete – interjú Csíkszentmihályi Mihállyal
  
• Mit csináljak nyáron a gyerekkel?
  
• Magamra találtam az óceánon – Rácz Zsuzsa írása
  
• Vásárolni mindhalálig
  

Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!