Nem! – kellett volna mondanom. Ehelyett majdnem igent mondtam. Hazudsz! – kellett volna mondanom, ehelyett belegabalyodtam valami gyanúsítgatásba, amiből már nem lehetett nagyvonalúan kijönni. Félek tőled – kellett volna mondanom, majdnem mondtam is, csak nem tudtam megmagyarázni. Hiszen nem azért félek, mert megütne, bántalmazna, hanem azért, mert nem bízom benne, és félek a bennem lakozó állandósult kérdőjelektől. Vajon elhihetem éppen azt, amit mond?
Elég a lelki békességemhez az, hogy ő elhiszi? Maszatolok ahelyett, hogy egyértelműsítenék. Magyarázat persze mindig akad. Meg felmentés is. Holott jól emlékszem, hogy valamikor jobban féltem a kompromisszumoktól és a velük kihímzett élettől, mint a magányosságtól. A mihezképestek és az ahhozképestek pánikjai erősebbek voltak minden megfontolásnál. Tiszta erővonalak közé rajzolni az életemet még mindig megnyugtatóbbnak látszott, mint mérlegelni, belátni, legyinteni, beletörődni, elfogadni. Anyám intelmei arról, hogy szakítsak szépen, és maradjunk barátok – értelmezhetetlenek voltak.
Nem lehet szépen és barátságosan megmondani azt, hogy kevés vagy nekem, érdektelen, és veszélyezteted a biztonságomat. És tudod mit? Barátok se leszünk.
„Biztosan megbántottam néhány embert, de ők meg azzal bántottak meg, hogy nem vették észre azt, amikor már elég lett belőlük. Nem figyeltek. Pontosabban: csak magukra figyeltek. Holott én is ott voltam.”
Megpróbálhattam volna – anyám miatt – úgy kerekíteni, hogy elviselhetetlennek tartsák a velem való létet, és miközben izzadva próbálnak érveket felhozni ellenem, megkönnyebbülten kisasszézom feldúlt kapcsolatunkból. De untatott ráhúzni még heteket csak azért, hogy megússzam a kimondott szó felelősségét. Egyedül lenni még mindig kevésbé félelmetes, mint együtt lenni valakivel, aki mellett a magányom után sóvárgok. Kíméletlen voltam, de magammal is. Lehámoztam őket magamról, és a művelet nekem se volt kellemes. De sosem bántam meg. Csak ezt az utóbbit bánom. Elgyávultam. Magyarázhatom azzal, hogy megijedtem a rám váró magánytól, az öregedéstől, de nem menthetem fel magam. Éveken át meg akartam felelni, mert azt hittem, ennél jobb már nem történhet velem. Megkötöttem az összes addig elkerült kompromisszumot, és belebetegedtem. Előre megfontolt szándékkal átvertem magam, mert jónak akartam látni magunkat. Ráadásul tudtam is. Aztán csak egy ürügy kellett. Valami félreértés, amivel a felelősséget át lehetett tolni rá.
| Hogyan szakít a férfi? Kiderül Grecsó Krisztián írásából… |
Anyámnak igaza lett mégis. Nem én szakítottam, kiprovokáltam azt a mondatot, amiért azonnal adtam szent antalkának egy húszast: így nem lehet veled élni. Igeeeen! – sikoltottam fel megkönnyebbülten. Megmagyarázhattam volna. Fogalmazhattam volna konkrét, bátor, felelősségteljes mondatokat. De nem tettem. Lapítva, maszatolva, menekülve szereztem vissza a szabadságomat. De érdekli-e vajon a gnút, hogy sikkesen vagy csámpásan menti meg az irháját, ha életben maradt?
A cikk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:
- Kudarc az ágyban – A szexről őszintén
- Féltékenység – Mikortól beteges?
- Vekerdy Tamás – Gyereklélek váláskor
- Nyelvtanulás felnőttkorban – Csak legenda, hogy nehezebb?
- Modern fóbiáink – Szorongás a parkolástól, elhízástól, szállodáktól, nevektől, egyedülléttől
