A párkapcsolat akkor is bonyolult dolog, amikor még csak ketten vagyunk benne, ha pedig megszületik az első, második, harmadik gyerek, az mind számos további problémát vet fel. Ilyenkor már nemcsak kettőnk érdekeit kell szem előtt tartani, hanem a gyerekekét is, és minden, amit egymással teszünk, hatással lesz az ő életükre és fejlődésükre is.
Ha például valaki megcsalja a partnerét, s ez kiderül, akkor vajon helyes-e a „kőtagadás” a gyerekek irányában? Így szokták mondani, nem tudom, hallották-e már: „Öregem, az egyetlen megoldás a kőtagadás!” Vagyis semmi sem történt, minden a legnagyobb rendben van. A tapasztalat azt mutatja, hogy – a siker kezdeti illúziója ellenére – nem helyes. A konfliktus felvállalása helyesebb, mert az együtt élő emberek megérzik, hogy mi történt a másikban, a másikkal, és az elhallgatás, a hazugság súlyosan mérgez egy kapcsolatot. Nemcsak a párkapcsolatot, hanem a gyerekeink számára is mérgező légkört teremt, mert egy együtt élő családnak, ahogyan Szondi Lipót (idegorvos, pszichiáter) is megmondta, van családi tudattalanja. Így bizony ezek a hatások átáramlanak a gyerekekre is, akik roppantul megsínylik, ha apa és anya titkot őriz egymás előtt.
Tegyük fel, kiderül egy konkrét félrelépés, ezért sötét felhők gyülekeznek a kapcsolat felett. A gyerek rémülten néz. Nem mondtak neki semmit. Nem ordítoztak, mégis rémülten néz. Miért? Mert mindent érez – és nem tudja, mit érez! Mit lehet neki mondani? Például: „Ágikám, biztos rossz neked is, hogy ilyen feszültek vagyunk. Tudod, lehet, hogy apa mást is szeret, és ez nekem is rossz.” Nagyon egyszerűen mondjuk, és nagyon keveset, ha pedig kérdez a gyerek, akkor válaszoljunk!
Amikor már menthetetlen a kapcsolat
Mikor mondjuk meg a gyereknek, ha ne adj’ isten válásra kerül sor? Minél előbb! Különösen mi, apák vagyunk hajlamosak a halogatásra.
„Csak összezavarnánk. Most megy óvodába, most megy iskolába. Szégyellem magam. Rossz a lelkiismeretem. Várjunk még!” Nagyon rossz gondolat! Azt mondják a szülők a gyereknek: „Apa dolgozik, azért nincs itthon. Hazajön éjjel, de mire te felébredsz, már elment, annyi a dolga.” Sőt apa még be is ugrik egy-egy este vagy reggel, hogy úgy tűnjön, mintha még ott volna.
Ez borzalmas a gyerek szempontjából, ő ugyanis érzi, hogy valami baj van. A nyílt kommunikáció egészséges. Nyugodtan sírhat is az anya, ha úgy érzi, hogy sírnia kell – és ha a gyerek is vele sír, nem baj, az élet ilyen! Akkor jó átélni a dolgot, amikor történik. Igen, anya sír. Apa elment. Egy másik nénit szeretett meg, és vele lakik együtt. Ilyen egyszerűen és röviden.
Nagyszerű volna, ha nem fakadna ki rögtön az anyából, hogy apád egy gazember, engem kizsigerelt, most persze az a másik kell neki! Ha így is van, szerencsés lenne, ha ez ebben a formában nem hangozna el.
Rettenetes, amikor a rendelőben azt éli át a gyerekpszichológus, hogy két felnőtt úgy beszél egymásról, mintha örök életükben gyűlölték volna a másikat! A szavaikban, a viselkedésükben nyoma sincs annak, hogy három közös gyerekük van. Persze lehet, hogy az utolsót csak azért vállalták, hogy helyreállítsák megromlott kapcsolatukat, de az ember feltételezi, hogy az első két gyerek kölcsönös rokonszenv alapján jött létre. Ezt azonban elfelejtették, pedig a kicsi szempontjából jobb lenne, ha képesek volnának legalább azt mondani: „Csalódtam benne, nem ilyennek gondoltam – de átéltünk együtt szép időket is.” Jó lenne, ha a szülők kibírnák, hogy minden fájdalmuk ellenére se szidalmazzák egymást a gyerek előtt, és érzékeltetnék, hogy szerettek volna együtt maradni, de az embernek nem mindig sikerül, amit eltervezett.
Harcok a láthatás körül
A válás persze sohasem jó, mégis azt nevezem jó válásnak, ha a gyerek viszonylag szabadon járkálhat az apa és az anya között, nincs a bíróság általi láthatásra ítélve. Szörnyű, amikor olyasmit hallok, hogy az apa szívesen elvinné a gyereket moziba, és elvileg az anya is örülne, ha lenne egy szabad estéje – de csak azért se! Másfél hét múlva lesz láthatás, jöjjön akkor! Súlyos és elég jellegzetes probléma, hogy az egykori partnerek a gyereket és a láthatást, akár saját érdekeik ellenében is, a bosszú eszközeként használják fel. Még egy fontos kérdés: jó-e a gyereknek, ha egy hétig az anyánál van, egy hétig meg az apánál? Egy hónap itt, egy hónap ott? Egyes iskolák szerint jó, szerintem nem. Az én tapasztalatom szerint a gyereknek az a legjobb, ha egy stabil helyen otthon van, de a másik szülőnél is van fogkeféje, pizsamája, ágya, netán külön szobája, és ott is szívesen látják.
„Súlyos probléma, hogy az egykori partnerek a gyereket és a láthatást a bosszú eszközeként használják fel.”
Új anyuka, új apuka
Mi a teendő, ha elvált szülőként megismerkedünk egy új partnerrel? Hogyan mutassuk be és fogadtassuk el választottunkat a gyerekkel? És főleg – mikor? Nem érdemes az új partnert sokáig rejtegetni előle. Ha komolynak ígérkezik a kapcsolat, célszerű bemutatni, mert a fantáziában megjelenő idegen sokkal félelmetesebb és izgatóbb, mint a realizált. A külső személynek akkor is meg kell jelennie valóságosan, ha a gyerek mind a szülővel, mind a szülő partnerével agresszív, undok, modortalan még jó darabig. Tartsuk ezt természetesnek, mert nagyon rossz, amikor az újonnan megjelenő partner kezét-lábát töri, hogy „megszerettesse” magát, aztán azt mondja, hogy na, ez se sikerült, pedig mindent megtettem.
Ne tegyünk meg mindent!
Legyünk higgadtak, finoman közömbösek, ne igyekezzünk! Türelemmel kell várni, és akkor lesz változás, ezeket a folyamatokat nem lehet siettetni. Zárszóként pedig annyit még: legerőteljesebben nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akikké váltunk életünk során. Elsősorban erre kell ügyelnünk, és csak másodsorban a szavainkra.
A cikk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Kudarc az ágyban – A szexről őszintén
- Féltékenység – Mikortól beteges?
- Nyelvtanulás felnőttkorban – Csak legenda, hogy nehezebb?
- Modern fóbiáink – Szorongás a parkolástól, elhízástól, szállodáktól, nevektől, egyedülléttől
