„Két hónapja nem bírtam kiüríteni a postaládámat, fél éve nem jön össze a vízóracsere, a sárga csekkeket is csak akkor vagyok képes befizetni, ha a sokadik felszólítás formájában megérkezik a kikényszerítő erő. És akkor még nem beszéltem arról, hogy hat éve készülök beiratkozni francianyelv-tanfolyamra – mert állítólag ez minden vágyam –, és a fotós tanfolyamot is öt éve kezdem, holott ennél jobban semmit nem szeretnék. Érti a fene. Mindegy, hogy jó vagy rossz dologról van szó, az első lépésig se jutok el, halogatásba fullad minden” – írja Eszter (36), aki tankönyvi példája lehetne a halogatásnak, de a jelenség okát, az állapotból a kiutat már nem találja. Dr. Kunsági Andrea klinikai szakpszichológushoz fordultunk a válaszokért.
Elefántot egyben megenni nem túl jó ötlet
A halogatás oka leggyakrabban a kudarctól való félelem, ami hosszabb távon önbizalomhiányt épít, és végül a mindennapok vissza is igazolják azt, hogy az illető nem éri el a kitűzött céljait, az elhatározásait nem tartja be, a „majd holnap…” gondolattal már el is hárította a felelősséget. Persze ennek köszönhetően a megoldatlan dolgok szépen halomba gyűlnek, és ahogy meg lehetett volna enni egy elefántot falatonként, egyben, nagyban már reménytelennek látszik a feladattal megbirkózni, magyarázza a szakember.
Ez persze további önbizalom-problémákat okoz, hiszen a környezet eközben halad és láthatóan túlesett az általunk elhalasztott dolgokon, levizsgázott, lediplomázott, elment arra a tanfolyamra, amire mindig is vágyott; meglépte azokat az élethelyzet által diktált változásokat, párkapcsolat-teremtést, szülőktől leválást, külföldi ösztöndíjat, gyerekvállalást, vagy bármi mást, amiben mi még mindig csak a küszöb előtt toporgunk.
Aki halogat, annak ez előbb-utóbb életformájává válik, megszokja, hogy a dolgok gyűlnek, és egyre reménytelenebb megbirkózni velük, mivel úgy érzi, a várakozás ideje nagyra növesztette a problémát, feladatot, amivel már nehezebb megküzdeni, mint azonnal, halogatás nélkül lett volna. Senki nem szeret ügyeket intézni, csekkekkel sorba állni, a bürokrácia útvesztőiben lépegetni, de ha későn teszi, sok plusz kellemetlenséget okoz magának, ezért általában igyekszünk ezeken túlesni. Ha már felgyűltek, és mindenhez időt kellene szakítani, sokkal nehezebben szánjuk rá magunkat, mintha akkor elintéznénk, amikor fölmerültek, magyarázza dr. Kunsági Andrea.
De persze vannak a léleknek olyan rejtett bugyrai, amit a környezetünk mintáiból, a korábbi életünk történéseiből akkor is úgy csinálunk, ahogy egykor bevált, amikor már a legkevésbé sem hasznos az a viselkedés számunkra. Így álmodozhatjuk végig az életünket anélkül, hogy bármi örömünk lenne annak megvalósításából, amit elképzeltünk, hogy boldoggá tenne minket. Ha szeretjük magunkat, megteszünk olyan dolgokat, amiről tudjuk, hogy örömünkre szolgál. Az, aki nem teszi meg az ilyen örömszerző dolgait, az ebből azt szűrheti le, hogy nem szereti magát eléggé. Így az élet unalmas, fárasztó taposómalommá válik, a kötelességek sivatagjává, ahol egy idő után már nehéz megtalálni az örömforrások oázisait.
Az áthalogatott élettel szembesülni nem túl jó
A halogatás problémáját célszerű korábban feldolgozni, és nem akkor, amikor az ember már áthalogatta az életét. Nyilván könnyebb egy harmincas éveiben járó embernek segíteni változtatni ezen a szokásán, mint egy hatvanasnak, akinek már a kapcsolatrendszere, az életvezetése és minden kapcsolódási pontja a halogatáshoz szokott, szinte arról ismerik. Általában az ember nem azt bánja meg, amit megtett, még ha rosszul is döntött, hanem azt, amit nem tett meg. A lehetőségek nem állnak korlátlanul rendelkezésünkre, akkor kell megragadni Fortuna haját, amikor elszáguld mellettünk. Aki mindig utólag sír, a kifutott tejbe, az az önsajnálatba kapaszkodik ahelyett, hogy önbizalmat építene abból, hogy minden egyes lépésével közeledik a céljához, és mindig elegendő meglépni azt az egyetlen következő lépést, ami még közelebb visz a célhoz.
A pszichoterápia és az önismeret sokat segít ilyen problémákban. Ha tudjuk, miért csinálunk valamit máshogy, mint ahogy nekünk jó lenne, sokkal könnyebben tudunk rajta változtatni. Ha valaki biztat, megmutatja a valós lehetőségeket, rávilágít a képességeinkre, amelyekről otthon csak rosszat hallottunk, legalább odáig eljutunk, hogy megpróbáljuk. Az első sikerélmények pedig újabb lépésekre bátorítanak, és segítik, hogy egyre nagyobb önbizalommal, egészséges önismerettel úgy alakíthassuk az életünket, hogy ne legyünk akadályai saját boldogságunknak.
