A mobiltelefon a 21. század legnélkülözhetetlenebb eszközeinek egyike, hiszen fontos, hogy az információk mozgás közben is eljussanak hozzánk, nem beszélve arról, hogy mi magunk is nonstop elérhetők legyünk; elvégre nélkülözhetetlenek vagyunk, vagy legalábbis annak hisszük magunkat, mert jó ezt hinni. A mobil nélkül egy lépést se teszünk, életünk szinte minden pillanatában velünk van: jelez, ha kelni kell, munkánk nélküle elképzelhetetlen, görcsösen csesztetjük a metrón, de még étkezés közben is ezt babráljuk, sőt magunkkal visszük a vécére is. Mintha a mailbox, a Facebook vagy bármelyik telefonhívás ne várna meg bennünket. Pedig dehogynem.
Mi mégis rettegünk attól, hogy lemaradunk valamiről és egyszerűen elviselhetetlen, ha úgy érezzük, nem vagyunk benne a köztudatban. Mert nagyon ott kell lenni, olyannyira, hogy még azt is megosztjuk a világgal, hogy épp melyik kávézóban, étteremben tartózkodunk éppen, mit csinálunk, kivel vagyunk, mit eszünk, iszunk – és lehetőleg fotóval is illusztráljuk mindezt. Imádjuk megmutatni magunkat, imádjuk tudatni a világgal, hogy mi foglakoztat, hol vagyunk, mi a legújabb sikerünk, mi fáj, vagy éppen mekkora zsenik vagyunk. De legalább ennyire szeretünk kukkolni is, belelesni a másik életébe, nyomozni, kutatni és kiapadhatatlan vizuális éhségünket kielégíteni. Mert mindennek tetejében egyszerre vagyunk exhibicionisták és voyeur-ök.
A valóság azonban sokkal szomorúbb ennél. Mert aki állandóan a neten vagy a mobilján lóg, az végtelenül egyedül van. Látszólag ugyan a barátai, saját belső körének tagjai között mozog, mégis magányosan pötyög a gépén. Ám mivel nem tud egyedül lenni, kell a pótcselekvés, egy elterelő hadművelet, ami eltereli a gondolatokat a valódi konfliktusról.
A telefonfüggők valójában ugyanolyanok, mint a többi függő, csak éppen más “szerrel” élnek. Míg sokan az alkoholt, a játékot vagy a narkotikumokat választják, addig mások a világhálón keresztül menekülnek. Menekülnek a világ elől, amiben élnek. Menekülnek a valóság, a felelősség és a következetesség elől, ami a realitás megéléséhez szükséges.
Mivel a függő nem képes megbirkózni a realitásokkal, állandó feszültségben él – amit valami módon enyhítenie kell. A függőség alapja a belső béke hiányából fakad: valamilyen frusztrációs élmény húzódik a háttérben, amit kompenzálni kell. Márpedig az, aki nem képes átlátni ezt az összetett lelki folyamatot, az valamilyen szerbe kapaszkodik, mert egyedül ebben lát más megoldást.
A választás persze rossz, a következmények pedig súlyosak: az ember szociális és egyéb kapcsolatai beszűkülnek, napi 6-8 órát eltölt a gép előtt, ott eszik, ott iszik, játszik, időérzékét teljesen elveszíti és akár egy játékfüggő, figyelmét teljesen leköti az a tevékenység, amit végez. Fizikálisan leépül, nem alszik, állandó fáradtság gyötri, depresszióssá válik, személyisége eltorzul. Sokszor megfigyelhető, hogy a függő ember az interneten kiválóan kommunikál, ám ha személyesen kell megnyilatkoznia, leblokkol, nem találja a szavakat, nem képes folyékonyan kifejezni magát.
Aki gyanítja, hogy valami nem oké, a legkönnyebben úgy tesztelheti magát, hogy pár órára kikapcsolja a mobilját, számítógépét, és megfigyeli, mi játszódik le benne ilyenkor. Aki valóban átlépett az egészséges egyensúlyon, az feszültséget érez, csak nehezen tudja csak megállni, hogy ne kapcsolja be a gépét, a telefonját. Az esetek többségében azonban szó sincs arról, hogy az érintett felismerné, hogy baj van. Tapasztalataim szerint rendszerint általában a hozzátartozók jelzik, hogy valami nincs rendjén. Aki benne van, az nem érzi, hogy működésében valami hiba keletkezett.
A gyógyulás folyamata mindig a belátással kezdődik. Amikor is az érintett felismeri a problémát. Ehhez rendszerint bűntudat társul, hiszen ráébred, hogy mit követett el önmaga és a környezete ellen. De ez még mind nem elég, tudni kell megfogalmazni és kimondani a problémát.
