A könyvben visszatérő téma a vécépapír megfelelő felhelyezése. Kíváncsivá tett: tulajdonképpen hogyan is kell helyesen eljárni?
– Mindig kifelé kell legyen a letéphető részre. Elölről és fentről kell, hogy gördüljön lefelé a papír és nem hátulról. Sokan viccesnek érzik ezt a témát, pedig nálunk ez nem volt vicc.
Mármint önöknél, arisztokratáknál? Mire gondolt, amikor a könyvbemutatón azt mondta, hogy tévhitek éltek az emberekben ezzel a csoporttal kapcsolatban?
– A múltban az arisztokratákat kitelepítették, sokakat elhurcoltak, többeket kivégeztek. Aki nem menekült el az országból, gyakorlatilag földönfutóvá vált, de a többieknek is nehéz volt az újrakezdés. Amikor a kilencvenes évek elején visszajöttem Magyarországra, az emberek beskatulyáztak. A legtöbben azt hitték, hogy az arisztokrata egy foglalkozás. Sokszor viselkedtek velem furcsán, hol túláradóan kedvesek voltak, hol gyűlöltek. Nem tudtam, kiben bízzak meg, és ki az, aki csak akar valamit tőlem. A legtöbben általában csak akartak valamit.
Hogy él ma egy arisztokrata a hétköznapokban? Mi van az olyan jól csengő címek mögött, mint a gróf, őrgróf?
– A szó maga görög eredetű, példaképet jelent. Ezt a titulust valamivel ki kellett érdemelni. De az arisztokraták is ugyanúgy dolgoznak, mint mások. Különben miből élnének? Régen is így volt, csak akkor vidéken, a birtokokon dolgoztak. A magyar arisztokrácia leginkább mezőgazdasági volt, az őrgróf pedig katonai cím (ők védték a határokat, amikor az uralkodó nem volt az országban). Az arisztokratáknak általában jó nemzetközi kapcsolataik vannak, és ezt pozitív ügyek érdekében ki lehetne használni.
A könyvet az édesanyja és a nagymamája emlékének szentelte. Milyen érzés volt, amikor elkészült vele?
– Megkönnyebbültem. Részben terápia volt számomra a történet megírása. Sokáig vívódtam, hogy egyáltalán megírjam-e ezt a visszaemlékezést. Amikor már kész könyvként a kezemben volt, nem csupán egy papírhalmazként, akkor furcsa érzés fogott el: le mertem írni mindazt, amit sokan nem mertek volna.
Nagyon őszintén írt az öngyilkossági kísérletéről, illetve beismerte azt is, hogy ez egyfajta segélykiáltás volt. Ez volt az egyetlen próbálkozása?
– Igen. Ennek több oka van: egyrészt vallási okok, másrészt nagyon megbántam, amit tettem. Rájöttem, hogy egoista cselekedet volt. Nagyon sokan vannak, akik szeretettel vesznek körül, és nekik borzasztó fájdalmat okoztam volna. Hiszem azt, hogy Isten dolga életet adni és elvenni.
Az évtizedek során számos országban élt már, Magyarországon, Csehországban, Kanadában, Ausztriában. Hol érzi magát igazán otthon?
– Nehéz kérdés. Magyarnak tartom magam, mert ebben az országban születtem. De nem tudom egyértelműen magyarnak mondani magam, hiszen az édesanyám cseh származású, a felmenőim között sok osztrák is van. Közép-európai vagyok.
Ha egyetlen országot kellene választania, akkor melyikben élne?
– Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, soha nem fogok elszabadulni Csehországból vagy Magyarországról. Úgy gondoltam, hogy a sorsom megpecsételődött, soha semmiféle határon nem fognak átengedni. Azóta sok helyen éltem, több országban jól éreztem magam, túlélővé váltam. Ami Magyarországot illeti: ez a hazám, de sok minden miatt szomorú vagyok. Amikor visszajöttem, sokakkal együtt úgy gondoltam, másképp fog alakulni az ország sorsa.
Hogyan látja most az itthoni helyzetet?
– Megmondom őszintén, nem vagyok túl optimista. Már a kilencvenes évek elején tudtuk, hogy évekig fog tartani, amíg itt igazi változás áll be, mind gazdasági szempontból, mind a mentalitást tekintve. Nagyon sok mindenben elmaradottak vagyunk. A cseheknél is lezajlott a rendszerváltás, és ők most sokkal jobban állnak, mint mi. Soha nem gondoltam volna, hogy 2011-ben az ország szinte fizetésképtelen lesz, hogy eltűnik a középosztály, hogy az olyan embereket, mint a tanárokat, orvosokat nem becsülik majd meg. Nem látom egyelőre azt, hogy ebből hogyan fognak kimászni.
Megbánta valaha, hogy visszatért?
– Igen, felmerült már bennem, hogy jobb lenne most máshol. Két gyerekem van, és fontosnak tartom, hogy megismerjék a magyar kultúrát. De néha azt látom, hogy már őket is érik negatív hatások itt, éppen ezért gondoltam már arra: lehet, hogy menni kéne.
Azt írja, hogy mazochistának tartja magát. Miért?
– Általában a nehezebb utat választottam. Az érzelmi oldalam mindig sokkal erősebben működött, mint a racionális: soha nem hideg fejjel, számító módon intéztem a dolgaimat. Pedig akkor valószínűleg könnyebb lett volna az életem.
