Az amerikai Memphisben egy testnevelőtanár rendhagyó testnevelésórát tartott nemrég: a diákok száját szigetelőszalaggal tapasztotta be, a tornaórát pisszenés nélkül kellett végigcsinálniuk. A tanár módszere sokaknál kiverte a biztosítékot, hisz a fegyelmezés egy olyan eszközét választotta, amihez szülőként se nagyon nyúlna az ember.
Egyértelmű, a tanár azért ragasztotta be a gyerekek száját, mert tehetetlen volt, a kontroll kikerült a keze közül, nem tudott mit kezdeni egy tornateremnyi zabolátlan tinédzserrel. Pedig a kölykökkel nincs semmi baj. Okosak. Én nem nagyon találkozom fegyelmezetlen fiatalokkal. Tudom, miről beszélek, a Győri Fociakadémián már két éve foglalkozom 15 évesekkel, mentálhigiéniai foglalkozást tartok nekik. A srácok tudják, ha balhéznak, munkára fogom őket – vágják, hogy ez mit jelent, nem kell újra és újra elmagyaráznom, már az elején pontosan lefektettem a játékszabályokat.
A legtöbben azonban elmulasztják ezt. Ahogy az amerikai tanár, úgy sok felnőtt ott rontja el a fegyelmezést, hogy legtöbbször csak fut az események után, és csak utólag állít fel követelményrendszereket; és ami a legrosszabb, a legegyszerűbbnek hitt eszközhöz, a kényszerhez nyúl. Ennek persze semmi értelme és eredménye sem lesz. Előre kellenek a kereteket, a jó és teljesíthető szabályok. Hogy miért? Mert ezzel a gyerek pontosan tudja, hogy mi a következménye annak, ha másképp cselekszik.
A kölcsönös megállapodásnak alapfeltételei is vannak. Egyik legfontosabb például a következetesség. Az a felnőtt, aki egyszer ezt mondja, másszor azt, illetve kijelentéseivel ellentétesen cselekszik, az elveszíti tekintélyét, azt semmibe fogják venni a kölykök. De legalább ennyire fontos az is, hogy a szülő/tanár soha ne indulatból mondja, amit mond, mert amit indulatból közlünk, azt legtöbbször nem tartjuk be, az csak egy látszat, a pillanat hevében született kijelentés.
Bármilyen eszközhöz nyúlunk, fontos, hogy a választás lehetőségét megadjuk, hogy alternatívákat ajánljunk, hogy komolyan vegyük, hogy érezze, a döntés az ő kezében van, annak pedig súlya van. Ha ez korrektül teljesül, akkor nem lesz baj, a gyerek nem fog lázadni, mert belátja, hogy a másik előre megmondta, pontosan felkészítette. 
Persze ez nem megy mindig ilyen egyszerűen, ott vannak például azok a fiatalok, akiknek mindent megengednek, akikről a szüleik elfogultan úgy hiszik, hogy jók. Ezek a kölykök nem fogják elhinni, hogy ráfizethetnek, mert soha nem tapasztalták. Éppen ezért, ha bekerülnek egy olyan közegbe, ahol más a szabályrendszer, akkor nagyon valószínű, hogy lázadni fognak, hogy fegyelmezetlenek lesznek.
Ez az egész fegyelem-fegyelmezetlenség problémakör tulajdonképp arról szól, hogy a fiatalok benne vannak egy szabályrendszerben, egy keretben, amit egyáltalán nem tartanak jónak, és egész egyszerűen megpróbálják áttörni. De velük is meg lehet értetni, hogy ebben a helyzetben ez vagy az a szabály, amit vagy elfogadnak, vagy nem. A fegyelem azonban tanulható, csak az kell hozzá, hogy az illető konfrontálódjon a következményekkel.
Ott van például a régi oktatási rendszer, ami szigorúan szabályozta, hogy a diáknak mennyi ideje van arra, hogy teljesítse az egyetemet, a diák tudta, mihez tartsa magát. De mi van ma? A fiatalok úgy nyújtják a tanulmányaikat, mint a rétestésztát. Hangsúlyozom, keretekre szükség van, de csak a jó keretekre.
