„Másold be ezt az üzenetet és küldd el minden nőnemű ismerősödnek, hogy megláthassuk, tudunk-e ismét olyan hangosak lenni, mint tavaly” – kapom az ilyen üzeneteket sorra a mellrák elleni küzdelem kapcsán. Könyörgöm, lányok, asszonyok: ÁLLJ! Már az első rózsaszín szívecskejelölésnél felordítottam belül, és azonnal körbe is írtam: Az életben nem tenném ki ezt a szívet, hiszen az, ami a dolgokat növeszti, épp az, hogy rágondolnak. Lányok, asszonyok! Hagyjátok abba ezt! Amire figyelünk, az növekszik a megfigyelő befolyásoló erejétől – ezzel a kvantumpszichológia is foglalkozik.
Egyszóval STOP az összes szívvel és a mellrákra való gondolással. A baj nem kívülről jön, mi csináljuk magunknak!
Minden, ami ellen fellépünk, annak erőt, teret, odafigyelést adunk. Nem a mellrák ELLEN kell kampányolni, hanem a nőiség szabad, örömteli megélését ünnepelni! A JÓT növeljük a figyelmünkkel, ne a félelemkeltő dolgokba toljuk az energiát!
Más módon, de ugyanezt mondja az ókori mondás is: „A félelem bevonzza a félelem tárgyát.” Eszembe jutott egy idevonatkozó gondolat, amit nemrégiben dr. Vlagyimir Komin mondott abban az iskolában, ahol most tanulok (Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézet): „A Bibliában, az Eszter-könyvben olvashatunk a purimról, ami a győztes nap. Csak a győztes napokat kell ünnepelni! Az erős pontokat erősíteni kell, a gyengéket kompenzálni, felejteni!”
Én kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, amikor okt. 23-a körül a 4-es 6-os villamosokon az áldozatul esett hősök bukásának részleteit KELLETT hallgatnom. Természetesen emlékezzünk meg róluk, köszönjük meg az életüket, vesézzük ki a történteket, szűrjük le a konzekvenciát, vonjuk felelősségre a vétkeseket… de hogy minden évben ünnepeljünk egy vérfürdővel, szenvedésekkel teli bukást? Persze úgyis felfoghatjuk, hogy azt ünnepeljük, hogy voltak bátor, gerinces emberek, akiknek most ezzel adózunk, de a végkicsengése ennek a napnak (is) a bukás. Félünk változtatni. A gondolkodásunkon is. Pedig épp ennek van itt az ideje, ez a korszak következik.
Legalább ennyire fura számomra, hogy csoportosan fellépjünk egy betegség ellen. Mintha valami kívülről jövő ellenség lenne, ami bárkire lecsaphat, függetlenül az áldozatától. Jó néhányszor felkértek már, hogy vegyek részt ilyen jellegű reklámokban, előre mondom: a válaszom a jövőben is a nem lesz. Viszont ha arra kérnek fel, hogy ünnepeljük az egészséges női mellet a maga önvalójában, azt igen, azt bevállalom! (Ezúton ajánlom ismételten – tettem ezt a megjelenésekor is – Hoppál Bori: Mellbeszélgetések című könyvét, ami segít nekünk nőknek elfogadni a mellünket úgy, ahogy van.)
Még mindig úgy élnek az emberek, mintha nem tudnák, sőt nem is sejtenék, mennyire meghatározó, merre fordítjuk a figyelmünket! Eszembe jutott az a kísérlet, ahol összehasonlították azokat a terményeket, amiket egy olyan gazda gondozott, aki minden áldott nap kint volt a földjén, és figyelte, ahogy a napraforgója, kukoricája növekszik, fejlődik. Néha csak ült előttük pipázva és gyönyörködött bennük. A mellette levő gazda földje épp olyan volt, a magok is ugyanazok, az eső mindkettőre egyformán esett, neki mégis silányabb lett a termése.
Direkt keresem a szememmel, tudatommal a szépet, jót, egészségeset, győzedelmeset, bőséget és arra figyelek, arra zoomolok. Ez nem jelenti azt, hogy vak vagyok, a többit nem veszem észre, csak azt, hogy amiben egészen biztosan megélhetem a szabad akaratomat, az a tudatom hatalma, a figyelmem tárgya.
