Informatikusból tehénpásztor – élet a laptopon túl

András (24) véletlenül, stopposként ismerkedett meg egy biofarm tulajdonosával. A sofőr útközben mesélt arról, hogyan él, az informatikusként dolgozó fiú pedig egy év múlva megjelent nála, hogy kipróbálná, milyen az élet laptopok és internet nélkül. Csak négy napig maradt, de nyáron már egy szerbiai ökofarmon segített egy olyan családnak, amely nyolc gyereket nevelt, zöldséget és gyümölcsöt termesztett, sajtkészítésből és kenyérsütésből élt.

„Nem baj, ha néha nincs kedved dolgozni”

András egy különálló, kényelmes házban lakott a többi önkéntessel együtt, és tökéletesen elégedett volt a körülményekkel, de volt néhány olyan, az USA-ból érkezett fiatal, aki először ledöbbent, és alig tudta elhinni, hogy így is lehet élni. A munka a meleg miatt reggel 6-kor kezdődött, de 10-kor már pihentek, és túl voltak a közös reggelin is, aztán délután 4-től este 8-ig folytatták. „Lehetett azt is mondani, hogy ma nincs kedvem dolgozni” – meséli András, aki tehénpásztorkodott, gazolt, füvet nyírt, tetőt javított, gyógynövényt szedett. Úgy érzi, soha nem fog irodában dolgozni. Inkább alkalmi webdizájnermunkákat vállal és közben járja a világot. „Egyre több embernek van elege a városból, és így képzelik el a szabadságot. Ez egy jó lehetőség, hogy az ember megismerjen egy másik kultúrát.”

Emese Írországban találkozott biogazdaságba utazó fiatalokkal. A következő nyáron az angoltanár már útban volt egy dél-franciaországi apró családi gazdaságba. „Levendulát akartam szedni egy csendes kis francia faluban, bagettet akartam reggelire és éjfélig tartó vacsorákat, ahol sajttal és borral váltjuk meg a világot. Ez mind megvolt” – meséli. A következő évben egy görögországi jógaközpontba ment Evia szigetére.

Monitor helyett kék ég

Az önkéntesek egyre népesebb tábora nemcsak unatkozó, új élményekre vágyó egyetemistákból és útkereső pályakezdőkből áll. Sokan egy jól fizető, menő állást is készek otthagyni, a belvárosi lakást pedig összkomfortosnak egyáltalán nem nevezhető körülményekre cserélni, hogy új barátokat, tapasztalatokat szerezzenek. Krisztina (31) hat éve dolgozik pr-osként, elektrotechnikai eszközöket reklámoz. Azt tervezi, hogy márciusban lelép néhány hónapra egy ausztriai ökofarmra. Az ok egyszerű: úgy érzi, kiégett. „Olyan állapotba kerültem, amikor az ember már csak automatizmusból végzi a munkáját, mintegy megszokásból éli az életét. Semmi pluszt, kreativitást, szeretet, örömöt nem tudok már hozzárakni a mindennapokhoz, a munkához, és a család és a barátok is kárát látják ennek – mondja. – Nem várok megváltást ettől az úttól, elég, ha nem látok monitort három hónapig és új emberekkel találkozom. Bízom abban, hogy a friss levegő, a fizikai munka, a szép táj hatására talán visszacsepeg belém az életerő.”

Mások egyszerűen úgy érzik, „kinőtték” az országot és a környezetüket, és ez viszonylag költséghatékony és biztonságos módja az utazásnak. De vannak olyanok is, akik egy szerelmi bánatot vagy más traumát akarnak kiheverni.

„Nem voltam szabad ember”

Jutka St. Vincent szigetén A többi képért kattints a fotóra!

Nem mindegy azonban, hogy milyen szervezetet választ az, aki készen áll az új tapasztalatokra. Rákosi Judit 55 évesen döntött úgy, hogy egy évre a Karib-térségbe költözik, és kipróbálja, milyen az élet egy ökofarmon. A saját vállalkozást vezető blogger korábban már többféle önkéntes munkába belekóstolt – dolgozott állami gondozottakkal, a Tilos Rádióban, az Élelmiszerbanknál, és épített házat a Habitat for Humanity-vel rászoruló családoknak – ezért úgy gondolta, egy trópusi gazdaságban is megállja a helyét. A karibi út azonban hatalmas csalódás volt, Judit mindössze 2 és fél hónapig bírta.

„A Richmond Vale Academy szervezettel utaztam ki St. Vincent-re. Egy elhanyagolt, szervezetlen farmra kerültem, ahol senki nem törődött azzal, hogy átadja a tudását az önkénteseknek. Heti hat nap dolgoztam, a malacok etetése, az ólak takarítása volt a feladatom, amikor pedig egy fontos ügy miatt be akartam utazni a legközelebbi városba, egyszerűen nem engedtek el” – meséli. Egy parázs vita után Judit fogta magát és visszautazott Magyarországra. „Nem vagyok rabszolga, senki nem rendelkezhet a sorsom felől. Amúgy sem tartom korrektnek, hogy az önkéntestől, aki fizeti az útiköltségét és a biztosítását, ráadásul ingyen dolgozik, elkérnek havonta 500 dollárt a közvetítésért.” Judit nem adja fel, önkéntesképző tábor szervezésébe kezd, és tovább gazdálkodik itthon. „Az ember nem élheti úgy az életét, hogy csak a pénzre hajt és szórakozik, vissza kell adni a környezetednek azt, amit kaptál” – mondja.

A gazdák sem profitálnak

Önkéntesek Új-Zélandon A többi képért kattints a fotóra!

Bariska Gábor Visnyeszéplakon él, egy Somogy megyei ökofaluban. Szinte teljesen önellátó, lovakat tenyészt, és különféle hagyományos, környezettudatos vendégházakat épít a birtokán. A kezdetektől fogad vendégeket és önkénteseket. „19 évesen azt hittem, hogy csak Pesten érdemes élni, pedig falun nőttem fel, aztán visszatértem a természetbe. Egy lerombolt faluban telepedtem le, az erdő közepén. Néhány kéziszerszámom volt csak, mindent nekem kellett előteremteni. 21 év tapasztalatát szeretném megosztani az ide látogatókkal.”

Gábornál télen is akad munka, lehet fát vágni, erdőt tisztítani vagy gyümölcsöt aszalni. Az önkéntesek fogadása egyáltalán nem a nyereségről szól. „Főleg fiatalok jönnek, de kevesen értenek azokhoz a dolgokhoz, amikre itt szükség van – favágás, kaszálás, kapálás –, ebbe bele kell nőni – mondja Gábor. – Szerencsére mindenki nagyon lelkes és tanulékony. Eleinte nehézkesen indul minden, de aztán ráéreznek a munka ritmusára.”

A fentiek ellenére Gábor szerint megéri önellátásra és gazdálkodásra tanítani a fiatalokat, és ha elkészülnek a vendégházak, azt tervezi, még több önkéntest fogad. „Az önkéntesek azzal a szándékkal jönnek, hogy segítsenek, és én ezt elfogadom. Szeretném, ha minél többen megtapasztalnák, hogy a városon kívül is van élet. Én is sokat kapok tőlük: tanulságos beszélgetéseket, barátságokat. Azokat is várom, akiknek már nincs helyük az aszfalton – eladósodtak, éhbérért robotolnak, 8 óránál több időt töltenek el természetes fény és friss levegő nélkül, de valahol érzik és tudják, hogy az élet valami egészen másról szól.”