„Most nyáron történt, még világosban, a kora esti órákban mentem haza. Ahogy befordultam a lakótelepünkre, éreztem, hogy valaki egyre gyorsabb léptekkel követ. Körülbelül három lépés után mellettem termett egy huszonéves srác. Gyakorlatilag egyetlen másodperc sem telt bele, arra ocsúdtam, hogy nem kapok levegőt, mert szinte a fél arcomat bekapta a szájával, a két kezemet hátraszorította, teljes testével nekipaszírozott a kapuhoz, és még csak nem is a saját lábamon álltam, mert akkora erő volt benne, hogy szinte felemelt, és csak a lábujjhegyem ért a földhöz. Egyetlen hang nem jött ki a torkomon, mivel kezemet hátul összefogta, nem tudtam eltolni sem magamtól, fejem mozdítani sem tudtam. Aztán elengedte a kezemet, kezével befogta a számat, hogy ne kiabáljak, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan elviharzott. Én meg zavartam ott álltam, éreztem magamon a rám ragadt parfümje illatát, és hármasával szedtem a lépcsőfokokat a másodikra. Még kiabálni is elfelejtettem, aztán sokáig remegtem…” – meséli Lili (31), aki az eset óta önvédelmi tréningre jár, ahol nemcsak technikai, de komoly lelki felkészítést is kap, segítik átprogramozni gondolkodását: joga van megvédeni magát, bármi áron.
Ha önvédelemről van szó, Magyarországon a nők rosszul szerepelnek, a többség nem nagyon tudja, hogyan kell megvédenie magát. Legtöbben még a hangjukat sem merik felemelni, torkukszakadtából kiabálni, nemhogy megvadult állat módjára nekimenni a támadónak, s ha kell megsebesíteni őt. Nem, nem ez történik, helyette leblokkolnak. Az ilyen, önmagát megvédeni képtelen nő végtelenül bizonytalan, tele vannak kételyekkel, amit sajnos legtöbbször az édesanyjuktól tanulnak el.
Itthon – eltekintve néhány településtől, kerülettől – aránylag biztonságos életet élünk, nem mindenki konfrontálódik nyílt erőszakkal, éppen ezért nagy a biztonságtudatunk. Sokan pedig abban a hitben élnek, hogy ilyesmi velük úgysem történhet meg – ez a hozzáállás véleményem szerint nem más, mint a gyávaság egy formája.
Egy további érdekes magyarázat a jelenségre otthon keresendő, a párkapcsolati szereposztásokban. Ahogy én látom, ma Magyarországon sok családban a nő hordja a nadrágot, ők az irányítók. Néha a férfi észre sem veszi, annyira ügyesen csinálják; de a lényeg, hogy hosszú távon a férfi elveszíti a tiszteletet, a presztízsét, melynek törvényszerű következménye, hogy nem lesz többé a nő egyenrangú partnere. Az otthon érzett erő azonban megtévesztő, a külvilágban, ha éles helyzetbe kerül a nő, ha támadás éri és védekeznie kell, ez az erő hirtelen elvész, önvédelemre képtelen lesz. (Ennek a problémának egy további vetülete, hogy a női dominancia csak látszólagos, ő legbelül továbbra is érzékeny és érző, mivel a párjára már nem tud férfiként tekinteni, elfogadja, beletörődik abba, hogy neki ez jutott – de ez már egy másik téma, erről majd legközelebb).
Azt gondolom, hogy az önvédelemre való képesség/képtelenség menthetetlenül előhozza a halálhoz való viszonyunkat, hiszen ha támadunk kell, nagyon is benne van a pakliban, hogy bántanunk kell a támadót, fájdalmat, és lehet hogy maradandó sérülést kell okoznunk neki. A legtöbb ember, amikor az elmúlás valamilyen formájával konfrontálódik – fenti példánál maradva, ha a lánynak ölnie kellett volna azért, hogy megvédje magát –, nem tud reagálni, mert nem tud mit kezdeni a halállal.
Persze nem mondom, hogy a halállal megbékélni könnyű dolog, de meg kell tanulni elfogadni. Jómagam számtalanszor reanimáltam már, volt, amikor sikerült az újjáélesztés, volt, amikor nem. Mára azonban szembenéztem az elmúlással, elfogadtam, hogy az ember megöregszik, megcsúnyul, és egyszer örökre elalszik.
