Én apával akartam. Különösen, hogy remegő szájszéllel megkérte a kezem, ha már egyszer így esett. Még akkor is apával akartam, amikor két héttel hamarabb vette ki a szabadságát, mint ahogy a gyerek jönni szándékozott. Mert nem hitte el, hogy én tudom jobban, és nem az orvosok. Akkor is apával akartam, amikor csak a gyerek születését követő napon került elő, és együtt nem tudtuk, hogy mi is lesz az ő feladata. Fogalmunk sem volt, hogy mire való az apa. Az enyém aznap disszidált, amikor születtem, az övé alkalmatlanság miatt lecseréltetett, és a második sem hagyott benne meggyőző nyomokat. Magukat halálra dolgozó, felelősségtudatos, féltő anyákat látunk példaként. Olyanokat, akik vérmérséklettől függően, de feláldozták magukat a gyerekeik neveléséért. Az enyém csak engem nevelt, az övé még kettőt. Nálunk jókedv volt, rendetlenség, bohóckodás, félvállról vevés, náluk szigor, szorgalom, megfelelés, rend. Ők mind diplomások lettek, mint a mama, én csak egy művészeti főiskolát tudok papírral bizonyítani. Az ő anyukájuk részt vett néhány újpapás kísérletben, az én anyukám magára húzta a rolót, és minden erejével megöregedni próbált.
Nálunk akkora volt mindig a cirkuszkocsi, hogy ő is hozzánk járt jól érezni magát. Addig-addig, mígnem egy család lettünk. Két magányos, apa nélkül felnőtt szülő, akik nyilván egymást választják, mert így legalább nem várható el semmi, és az a semmi okvetlenül be is fog következni.
Családi magány
Persze hogy apával akartam. Olyannal, aki a gyereket fürdeti, fogócskázik vele, megmutogatja neki a kocsimárkákat, megtanítja biciklizni, elviszi síelni, moziba megy vele, aztán kocsmába. Gyanítottam, hogy az apa az, aki a legkevesebb öncsonkítás árán képes belefaragni a fenyőfát a talpába. Az apa leginkább valami hasznos és jó, olyan, ami nem fér bele a napi robotba. Abba, ami az enyém. Nem a munkamegosztással volt bajunk, hanem a szerepünkkel. Tudtuk, hogy egy férfi is takaríthat, mosogathat, mehet a gyerekért, de nem tudtuk, hogy mit várunk el egymástól. Én se oszthattam rá az apa szerepét, és ő sem foglalhatta el. Egyikünk sem látott még olyat. Magunkra maradtunk. Nekem nem fájt, mert mindig is magunk voltunk, ő nem bánta, mert megkönnyebbült. Mindenből jutott neki egy kicsi, de mégsem annyi, ami veszélyeztette volna az élet jó kis csordogálását, esetleg nekivadult iramodását. Nekünk meg nem tűnt nehéznek, mert a bizonyosság, hogy bár apával akartam, de lám, nem lehet, megkönnyítette a dolgomat. A gyerekeink – mert azért kettő lett belőlük – megtanultak bennünket használni. Mindenkit saját magáért. Apával étterem, anyával színház. Apával történelem, anyával versek. Apával napközben, aztán hétvégeken, anyával egyfolytában. Az volt a mintám, azt tanultam, hogy a gyerekek az én felelősségem, az én dolgom. Akartam volna, de képtelen voltam megosztani. Nem, nem is akartam. Ha akartam volna, kerestem volna valakit, aki rendes családban nőtt fel, és tudja, mit kell teljesítenie apaként. A hetedik határba futott volna előlem. Soha nem is ismerkedhettünk volna meg.
„Az volt a mintám, azt tanultam,
hogy a gyerekek az én felelősségem,
az én dolgom. Akartam volna,
de képtelen voltam megosztani.”
Anyaközpont
Aki matriarchátusban nő fel, nyilván meg is valósítja maga körül idővel. Könnyű volt. Nem fúrtuk egymást nagyon a gyerekeinknél, nem használtuk fegyverként őket egymás ellen. Nagyjából egy évtizedig próbáltunk családnak látszani, miközben négy magányos ember voltunk, kisebbek és nagyobbak, mi hárman, a gyerekekkel egyre jobban egymásra utalva. Nem volt mit számon kérni egymáson. Én egy működőképes anya voltam, és kitúrtam őt minden olyan lehetőségből, amit ő nem is próbált meg. Akkor most ki a hibás? Amikor egyedül maradtunk, onnantól nem négyen voltunk egyedül, hanem hárman. Plusz kutyák, macskák, mert mindig maradnak lekötetlen vegyértékei a szeretetnek. A vasárnapi apuka státuszával legalább a földrajzi helyzet tisztázódott. Nem történt változás, minden ugyanúgy ment tovább. Reggelikészítés, kajacsomagolás, iskolába autózás. Kétféle vacsorafőzés, mert az egyik nem eszik mindent, a másik meg bármit eszik, csak azt nem, amit a testvére. Nyaralások, minden évi betevő tengerpart. Másztunk vulkánt, néztünk lávát, szagoltunk metángázt, cipeltünk hátizsákban kétszáz magnókazettát, három kiló legót, szópókereztünk száz kilométereken át a kocsiban, és vég nélkül, fennhangon olvastunk Rejtő Jenőt ezerfokos vonatokon. Előbb az egyik unt meg, majd a másik, meg egymást is, mert így van rendjén. Attól még összetartozunk. Majd gyerekeik lesznek, az egyikből anya lesz, a másikból apa. Nem akarom előre tudni a történetet.
Egy tipikus apa
Amikor Krétán voltunk, etetni kezdtünk a bérelt házunk mellett egy kandúrt. Inas, vállas, izmos Macskoszt. A harmadik napi vacsorát már olyan biztosra vette, hogy felvezette a családját is. A leharcolt mosónő mamát és a két izgága macskagyereket. Megmutatta nekik a tányért, hagyta, hogy telezabálják magukat, aztán amikor a második gyerek pofája is előkerült a tálból, odasétált, és komótosan megette a maradékot. Lassú méltósággal. Így ment ez két hétig, amíg ott voltunk. Ha már általunk biztosította a családnak a napi betevőt, kedvtelve nézte, ahogy játszanak. Büszke volt rájuk. De nem engedte be őket a házunkba. Az ágyunk közepén csak ő hevert el fenséges arisztokratizmussal. Az apa.
Neked is hiányzik az apaképed? És ez hogyan befolyásolta az életed? Írd meg nekünk a psziche@sanomamedia.hu e-mail címre
Az írás a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma! 
A tartalomból:
- Barátság extrákkal – Szex szerelem nélkül
- Mit árul el a szemünk?
- Veszedelmes viszonyok – avagy a férfi-nő barátság kockázatai
- Buddha és a szerelem – Beszélgetés Ole Nydahl lámával a boldogságról
- Mitől vonzó a férfi és mitől a nő?
- Hosszú és boldog párkapcsolat?
- Amikor nem jön össze a baba…
Ha előfizetnél a magazinra, itt és most megteheted!
