| „Újra felfedeztem a játék örömét, hála a négyéves unokaöcsémnek. A napokban teljes gőzzel sihuhuztunk, kifestőztünk és legóztunk, utána pedig olyan vidám, kipihent lettem, hogy idejét sem tudom, mikor éreztem magam ilyen jól” – írta egyik Nők Lapja Café titokfalára, a Megsúgom oldalra az egyik olvasónk. |
A mai világban sajnos egyre kevesebb idő marad arra, hogy játsszunk. Pedig amikor az ember játszik – akár a négyéves unokaöccsével legózik vagy a baráti társaságban válik újra gyerekké –, hasonló örömöt él át, mint az, aki kokainnal vásárolja meg magának az élményt. Egy dopamin nevű anyag szabadul fel az agyban, a neurotranszmitter szépen átöblíti az agyat és jó érzés, boldogság, felszabadultság érzése keríti hatalmában az embert.
A legtöbbeknek a játék mégsem megy, nem tudnak felszabadulni, elengedni magukat. Hogy miért nem? Ahogy én látom, kétféle felnőtt van, az egyik az, aki gyermekkorban szerette a játékot, szép, örömteli emlékek kapcsolódnak ehhez, míg ott a másik típus, aki gyermekként sem szerette; rossz élmény vagy trauma tapad hozzá. Ez az ember nemcsak kiskorában, de felnőttként sem tudja örömét lelni a játékban, hiszen nem tanulta meg. Ez a kérdés azért is nagyon fontos, mert az sem mindegy, hogy hogyan játszunk gyermekeinkkel: az a felnőtt, aki maga sem tud belelazulni, nem tudja élvezni teljes odaadással a játékot, sőt az életet, az ugyanezt tanítja meg gyermekének.
A gyermeki én mindenkiben benne van, de valahol a gyermekkor és a felnőttkor határán félúton sokan elveszítik azt, legtöbben azért, mert görcsösen ragaszkodnak egy felnőttszerephez. Ebbe pedig nem fér bele például az, hogy anélkül tudjon valaki lecsúszni egy játszótér csúszdáján, hogy azon agyalna: Jaj, piszkos lesz a nadrágom! Nem fér bele, hogy önfeledten hócsatás támadásba lendüljön a barátaival. Sőt sokan egyenesen cikinek érzik, ha előjön belőlük a gyermeki én, mert attól nem érzik magukat potensnek. Egyszer meséltek nekem egy orvosról, aki saját otthonában sem vette le az orvosi öltözéket, a doktor úr szerepét egy percre nem tudta lerakni.
Persze ott a másik véglet is, azok, akik nem hajlandók felelősséget vállalni saját életükért, és inkább megmaradnak gyereknek. Ez az állapot legalább annyira rossz, mint azé az orvosé, aki csak orvosi ruhájában érzi magát biztonságban.
Persze a mai világban minden, csak nem egyszerű, hogy az ember önfeledt játékba kezdjen, nehéz kikapcsolni a napi problémákat, görcsöket, nehéz csak úgy ellazulni. De próbálkozni érdemes, az nem kerül semmibe.
|
A Nők Lapja Café titokfalán, a Megsúgom oldalon te is üzenhetsz nekünk, anonim, regisztráció nélkül. |
