Soma: Eljött a belső forradalom ideje

Szabadság, egyenlőség, testvériség: ezek voltak az 1848–49-es forradalom, szabadságharc jelszavai. Hogy abban a történelmi időben ez mi mindent jelentett, tudhatjuk, tanultuk. De mi mindent üzenhet ez a ma átlagemberének, aki éli az életét, dolgozik, szeret, örül, fáj, küzd, gondolkodik, érez? 

Mit jelenthet az, hogy egyenlőség?

Közel száz családállítást megélve, akaratlanul is megtapasztalhattam, mennyire szorosan össze vagyunk egymással kötve, és mennyire hatunk egymásra. Nyilván legerősebben a család, de ugyanígy a nemzet, lakó- és munkahelyi közösségek, sőt tágabb értelemben maga az emberiség. Sokféle szempontból különböztethetjük meg egymást, például nemi, egzisztenciális, korbeli, faji, kulturáltságbeli szempontból, viszont lélek szempontjából mindenki egy.

Egy kicsit ezt úgy képzelem el, mintha egy homoklabdában mindenki egy homokszemcse lenne, egymásra épülve, hatva, egymást támasztva. Milyen játékos és kifejező a nyelvünk! Ha messziről nézem az egészet, és elképzelem benne a sok kis homokszemcsét, mindegy, melyik melyik, mindegy, mert mind egy. Ugyanabból a masszából van, ahogyan mi, emberek is. Folyamatosan hasonlítgatunk, különbségeket teszünk – ami bizonyos szempontból érthető is –, de vajon belegondolunk-e abba, hogy egy bizonyos mélységben mindenkiben ugyanazok az információk vannak (kollektív tudatalatti, morfogenetikus mező, kritikus tömeg), és ezen a szinten mindannyian egyenlőek is vagyunk? Épp ezért, amit a másiknak okozunk, azt tulajdonképpen saját magunkkal is tesszük.

Te is én vagyok

Ebből már automatikusan jöhet a „testvériség” gondolata. Visszavezethetjük magunkat a közös ősre, az egy fajon belüli egymásra – és magunkra – ható összekapcsoltságra. Többször gondolkodtam az isten szón, míg nem odajutottam, hogy számomra ez a szó nemcsak az ős-ten-magamat, magunkat jelenti, hanem azt is, hogy is-te-én, vagyis te is én vagy(ok). Vagyis egymás tükrei, tanítói vagyunk, egy hatalmas család, ahol a folyamatos és generációk óta tartó egymásra való kölcsönhatásban létezünk. Amikor szeretem a másikat, magamat is szeretem, és amikor gyűlölködöm, saját magamat is aláásom. Olyan, mintha ezt sokan nem tudnák. Nemcsak hogy nem hiszik, de mintha nem is tudnák ezt az emberek. Mintha elfelejtették volna. (Még mindig meg tudok döbbenni az álnevek mögé bújt  kommentelők fröcsögésén, akik nem veszik észre, hogy a saját fekete levüket engedik maguk köré, leginkább saját magukat húzva le vele, ami viszont kihat a környezetükre is.)

Egyenlőség, testvériség. Hogyan jelenik meg ez a hétköznapokban, a munkahelyeken, a postán vagy közértben való sorban állásoknál? Persze tudom, nem könnyű mindenkit szeretni,  olykor még elfogadni sem. Az egyetlen, amit tehetünk, maga a törekvés. A megértésre való törekvés. Erről eszembe jutott Franklin Covey, aki kidolgozta a legsikeresebb emberek 7 szokása módszert, amit a világ 100 legsikeresebb cégéből 90 használ. Ennek egyik alapszabálya: először érts, aztán értess! Vagyis a siker egyik alapja, hogy nyitottsággal és alázattal forduljunk egymás fele, hiszen a másik ember tud valamit, amit mi nem. Ő is egy „homokszemcse” az egészből, tehát máshonnan lát rá a dolgokra, ezáltal tanulhatunk tőle, ahogyan ő is tőlünk. Ha nem a harcra, hanem a játszmamentes együttműködésre törekszünk, mindannyiunk hasznára válhat. Vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy a játszmáink, amikben nem vagyunk egyenlőek, mind visszacsapnak ránk? Bizony, ez az a helyzet, amikor előbb-utóbb mindig „visszanyal a fagyi”. (Ezúton ajánlom Eric Berne Emberi játszmák című könyvét, illetve a játszmák megközelítésének egy másik, de hasonló szempontokat érintő művét: James Redfield Mennyei prófécia című könyvét).

Szabadság…

Amíg a saját játszmáink és lehúzó érzéseink rabjai vagyunk, addig egyértelmű, hogy nem lehetünk szabadok. Amíg nem látunk rá saját magunkra kívülről, addig az érzéseink és gondolataink foglyai vagyunk, és ez az aztán, ami kivetül a fizikai szinten is, megvalósulást teremtve magának. Sok nagy bölcset megkérdeztek: mik vagyunk, mi maga az ember? Azt válaszolták: a gondolataink nem mi vagyunk, hiszen azok jönnek, mennek, változnak. Csakúgy, mint az érzéseink. Mindenféle érzés átmegy rajtunk, akkor melyik is vagyunk mi? A bölcsek azt mondják, hogy mi magunk az érzések és egó nélküli tudatos elme vagyunk, ami mintegy kívülről lát rá magára, és ezáltal képes megélni a szabad akaratot, a választást. Ez az elme szabadsága, ami aztán hat a testre is.

Mindenki a saját portája előtt söpörhet. Ez az, ami valamennyiünknek jogában áll, hogy megvizsgáljuk, mennyire van jelen a saját, egyéni életünkben az egyenlőség, szabadság, testvériség. Mit jelent mindez a hétköznapi életünkben, hogyan éljük meg? És mit tehetünk azért, hogy ebben változás álljon be? Mert ez fogja aztán a nagy közös ( és egymásra ható) térben meghatározni a történéseket. Amíg csak kívülről várjuk a változást, addig nem lehetünk felelős felnőttek. Ez azt jelenti, hogy eljött az egyénen belül forradalom ideje.

Kívánok mindenkinek éberséget, kellemes ébredést!